4. rész

Sziasztok Drága Olvasók!
Már itt is van az új rész, ami egy újabb vasárnapot jelent, azaz holnap (sajnos) iskola...
Köszönöm szépen a kommenteket az előző részhez! :D
Remélem ez a rész is legalább annyira fog nektek tetszeni, mint az eddigiek... :)
Jó olvasást!
Angi xx

4. rész
A börtön buli

A kidobó ember régi ismerősként köszöntötte Ayden-t és beengedett minket. A sorban állók felháborodva morogtak. Lehet kárörvendő vagyok, de vicces volt látni, hogy nekik egy csomó időt várniuk kell, hogy bejussanak, mi meg két perc alatt bejutottunk. Sőt, biztos, hogy kárörvendő vagyok.
Mikor beértünk, nem ültünk le sehova, hanem egyből mentünk a táncparkettre. Imádok vele táncolni, ugyan is ő nem tud és ezért csak vicces figurákat vet be, amibe rendszerint én is bekapcsolódom, hogy ne csak őt nézzék hülyének. Na, meg így nem csak nekem ciki, hogy vele vagyok, hanem neki is az, hogy velem van. Így azért még is csak jobb.
**
Hajnali egy óra van, Ayden részeg, azt sem tudja, ki vagyok, csak vonyít, hogy „segítség, elrabolnak” pedig csak én próbálom éppen betuszkolni az autóba. Kimondottan vicces helyzet lenne, ha valaki nem vette volna komolyan és hívta volna ki a rendőrséget. Nos, igen, nagy az Isten állatkertje…
Két rendőr száll ki az autóból és közeledik felénk, miközben én még mindig próbálom őt betuszkolni, ő pedig visítozik.
-         Hölgyem, megtudhatnánk, hogy mit csinál? – kérdezte az egyik.
-         Próbálom betuszkolni a részeg barátomat az autóba és hazavinni – válaszoltam küszködve.
-         Akkor miért ordítozik, hogy éppen elrabolja? – kérdezte a másik.
-         Nem látják, hogy teljesen részeg? Már azt sem tudja, hogy ő maga kicsoda, nem várhatják el tőle, hogy engem felismerjen – dühöngtem.
-         Sajnálom, hölgyem, de be kell jönnie velünk az őrsre, amíg az úr ki nem józanodik és támasztja alá a maga állítását, miszerint ismeri magát – szólalt meg ismét az első.
-         Micsoda? Na, azt leshetik, hogy én magukkal menjek! – ellenkeztem.
-         Ne súlyosbítja a helyzetét hölgyem – szóltak rám.
Hiába volt minden próbálkozásom az ellenkezésre, betuszkoltak a rendőrautó hátsó ülésére Ayden-vel egyetemben és bevittek a rendőrőrsre. Engem belökdöstek egy cellába, Ayden-t pedig leültették az egyik székre.
Hát ez remek. Itt rohadhatok reggelig egy cellában, mert ez a nagyon okos berúgott. Csak kerüljek ki innen és olyat teszek, amiért visszazárnak ide. Az fix, hogy többet vele nem megyek el sehova sem, ahol van alkohol.
Megpróbáltam aludni, és amikor már majdnem sikerült, nevetés hangja ütötte meg a fülem. A hang irányába kaptam tekintetem és vicces látvány fogadott. Ayden a széken ülve, egymagában nevetett majd ledőlt a székről és mikor vissza akart ülni a székre visszaesett, de mivel az asztalt fogta kapaszkodónak, az rádőlt, mire nyöszörögni kezdett, majd újra felnevetett. Nem bírtam tovább, én is nevetni kezdtem rajta. Kár, hogy elvették a telefonomat, mert most felvehettem volna és holnap megmutathattam volna neki, hogy mit csinált.
**
Reggel hét óra van, és itt vannak a rendőrök, akik behoztak minket, én pedig olyan vagyok, mint a mosott sz*r. Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem nagyon tudtam aludni az éjjel vagy hajnalban, mindegy Az egyik rendőr éppen Ayden-t próbálja felébreszteni. Néhány perc múlva szerencsére sikerül és meg is kérdezik tőle, azt, amiért itt vagyunk.
-         Uram, meg tudja mondani, ki ez a hölgy – mutat felém a magasabbik.
-         Persze, ő Loren Hoover – válaszolja a fejét fogva – De, hogy kerültünk ide és miért van egy cellában?
-         Nos, hölgyem, úgy látszik igazat mondott, elmehet – mondta nagylelkűen és kiengedett.
-         Igazán nagyon köszönöm – mondtam gúnyosan mosolyogva.
Felnyaláboltam Ayden-t és elindultam kifelé. Ideadták a kocsi kulcsot és kikísértek. Nagy volt a kísértés, hogy elkiáltsam magam, hogy „sün” mielőtt elmentünk, de végül nem tettem meg. Kb. fél óra múlva már nálam voltunk. Segítettem Ayden-nek felmenni a lépcsőn és bekísértem a vendégszobába, majd lefektettem az ágyra. Lehúztam róla a felsőjét, majd a nadrágját is, betakartam őt és magára hagytam. Hiper sebességgel mentem a fürdőszobába és zuhanyoztam le majd mostam fogat. Átszaladtam a szobámba és magamra kaptam az első kezembe akadó ruhadarabokat, amik egy csíkos felső volt és egy fekete alsó.
 
Összepakoltam a szükséges dolgokat és már mentem is le a lépcsőn. A felénél sikerült megbotlanom a saját lábamban és legurulnom a lépcsőn. Szerencsére elég szerencsésen estem - már ha lehet ilyet – és nem sérültem meg. Újra talpra szökkentem és kivettem a szekrényből egy balerina cipőt. Felvettem és már rohantam is a kórházba. Az egész utat végig futottam. Végül tíz perces késéssel megérkeztem. A konyháig is futottam. Többször is majdnem elcsúsztam, de sikerült épségben megérkeznem. A konyhásnők eléggé csúnyán néztek rám, de nem szóltak egy szót sem. Gyorsan felrakodtam a tálcákat a kiskocsira és már mentem is fel a harmadik emeletre.
**
Éppen jöttem ki Niall kórterméből, amikor megláttam az ajtón a szobaszámát. 337-es. Szóval hozzá kell bejárnom majd mostantól… Hurrá! Remélem éreztétek az iróniát. Semmi kedvem minden nap bejárni hozzá és összefutni a göndörkével.
Miután visszavittem a konyhába a kiskocsit, visszamentem hozzá. Óvatosan nyitottam be, nehogy véletlenül ott találjam fürtöskét. Életemben először mellém állt a szerencse és csak egyedül volt bent.
-         Á… végre, már azt hittem nem is jössz – mosolygott rám.
-         Tulajdonképpen miért is kell itt lennem? – kérdeztem.
-         Hogy ne unatkozzak és, hogy beszélgessünk – válaszolt.
-         Miért nem kéred meg a barátaidat, hogy járjanak be hozzád sűrűbben? – tettem fel következő kérdésem.
-         Azért, mert tegnap délután el kellett utazniuk – mondta kicsit lelombozódva.
-         És a szüleid? Őket még egyszer sem láttam itt – úristen, milyen tapintatlan vagyok. Lehet, hogy nincsenek is szülei, én meg itt kérdezgetem őt róluk.
-         Ők Írországban laknak és nem tudnak most idejönni – válaszol még szomorúbban.
-         Öhm… én sajnálom, hogy csak úgy kérdezősködtem, nem akartam – mentegetőztem.
-         Semmi baj, de most te jössz. Hogy hívnak? – kérdezte, én pedig értetlenül néztem rá, hiszen tegnap már tisztáztuk, kit, hogy hívnak – Úgy értem, mi a teljes neved?!
-         Loreen Hoover, és a tiéd? – kérdeztem vissza.
-         Niall Horan – válaszolt, majd furcsán kezdett rám nézni, amit nem értettem.
-         Miért nézel rám így? – kényelmetlenül éreztem magam.
-         Ja, semmi, bocsi. És hány éves vagy? – tette fel következő kérdését.
-         19, te? – leültem az ágya melletti székre.
-         Én is. Mesélsz magadról? – kérte.
-         Öhm… – haboztam, jó ötlet ez? – mit szeretnél tudni?
-         Mindegy, csak mesélj magadról valamit – bíztatott.
-         Hát, rendben… Egészen nyolc éves koromig Rio de Janeiro-ban éltem a családommal, de aztán történtek dolgok és édesanyámmal ideköltözünk. Anyám nagyon sokat dolgozott, hogy be tudjon íratni London egyik legjobb iskolájába. Hiába mondtam, hogy nekem jó akármilyen iskola, ő azt mondta, azt szeretné, ha a legjobba járhatnék. Mivel ő ezt tette értem, én kötelességemnek éreztem, hogy kihozzam magamból a legjobbat és minden évben kitűnőnek lennem. Ennek pedig meg is lett az eredménye, mivel most az orvosi egyetemre járok – fejeztem be a mesélést.
-         Anyukád biztos büszke most rád – mondta mosolyogva, én pedig éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Felpattantam a székről és beszaladtam a mosdóba – Valami rosszat mondtam? – szólt utánam.
Miután becsukódott az ajtó, nekidőltem és végigcsúsztam rajta. Erősen koncentráltam, hogy ne sírjam el magam. Nem sírhatom el magam mindig, akárhányszor csak megemlíti valaki az anyámat. Már túl kellett volna tennem magam rajta.
Pár perc múlva, mikor sikerült összeszednem magam, megmostam az arcom, majd visszamentem Niall-höz.
-         Minden rendben?  - kérdezte aggodalmasan.
-         Persze – mondtam egy álmosollyal. Elég rosszul sikerülhetett, mert láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de szerencsére volt olyan tapintatos, hogy ne kérdezzen rá, mi a baj – Most mesélj te valamit magadról – kértem, miközben visszaültem az ágy mellett elhelyezkedő székre…

4 megjegyzés:

  1. Hát Ayden nagy volt, eskü már az elején tudtam, hogy valami elcsúszott az agyába, de ez.. :DDD Hülye vagy te :P Hogy lehet ilyen jó fantáziád? :DDD *Irigykedek a tehetségedre* xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. "Hülye vagy te" Komolyan? Te beszélsz?? :P Meg ez a: "irigykedek a tehetségedre" Kérdés: a mimre? Egy nem létező dologra?
      Azt hiszem sürgősen konzultálnunk kell a tehetség fogalmáról. Vagy tudod mit? Veszek neked egy értelmező szótárat! ;)
      Hát, igen Ayden kicsit kettyós, de így kell őt szeretni! :)
      Angi xx

      Törlés
  2. Hát ez az Ayden gyereket imádom♥ ekkora hülyét még nem láttam,"segítség elrabolnak" nee..:D ez valami vicc.:D nagyon jó lett.. már alig várom a folytatást! xoxo :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valószínűleg sokszor ejtették a fejére, amikor gyerek volt. Tényleg! Ha már itt tartunk ezt bele is írom... Kösz az ötletet!
      A folytatás vasárnap érkezik, ahogy szokott. :D
      Angi xx

      Törlés