1. rész

Sziasztok Drága olvasóim! :)

Hát, itt is lenne az első rész, remélem tetszeni fog nektek.

Sokkal hosszabb, mint a prológus, ha pontos akarok lenni, akkor 8-szor hosszabb. :P

Jó olvasást!

1. rész

Egy átlagos nap

Kedd 18. Június 2013. Jelen

Ijedten ültem fel az ágyamon és néztem az órára. 7:32 Ne, ne, ne, ne, ne! El fogok késni. Már az első napon el fogok késni! Felpattantam az ágyamról és a szekrény felé vettem az irányt. Első két lépés után megbotlottam a szőnyeg szélében és hasra vágódtam. Nem is törődtem vele, már megszoktam, hogy mindig szerencsétlenkedek. Felálltam és most már végre eljutottam a szekrényig. Mikor kinyitottam, egy ruhalavina zúdult rám. Ha hazaértem az lesz az első dolgom, hogy rendet rakok itt. A ruhakupacból kivettem egy lila, pandamintás pólót, egy farmerrövidnadrágot és egy szürke pulóvert, mivel reggelente elég hűvös van. 

Felvettem mindent, majd berontottam a fürdőszobába és fogat mostam. Miután végeztem, egy táskába beledobáltam minden szükséges dolgot és futólépésben mentem az előszobába. Az ajtó melletti cipős szekrényemből kivettem a lila cipőmet. Egy lábon ugrálva próbáltam felhúzni a lábamra, amikor hátraestem. Szitkozódtam egy sort aztán újra talpon voltam. Gyorsan bezártam VOLNA az ajtót, de a nagy sietésben leejtettem a kulcsot. Lehajoltam érte és mikor fel akartam állni lefejeltem a kilincset.  És még csak fél órája vagyok ébren. Mi lesz velem egész nap? Sikeresen bezártam az ajtót és siettem tovább a kórházba.

Az orvosi egyetem első éves hallgatója voltam ebben a tanévben. Gyerekorvosnak készülök, ma pedig a gyakorlatom első napja van. A gyakorlat három hétig tart, minden hétköznap reggel 8-tól délután háromig. Ami azt jelenti, hogy pontosan három órám van, hogy átutazva a fél várost, beérjek hatra, a munkahelyemre. Egy rádiónál dolgozom. Van egy, két órás műsorom Ayden-vel. Két éve kezdtünk el együtt dolgozni, akkor ismertük meg egymást és az óta vagyunk legjobb barátok.

Meglepő, de sokan hallgatják a műsort. Senki sem tudja, - néhány ott dolgozón kívül – hogy kik vagyunk. Talán ezért is sok a hallgatónk, mert kíváncsiak kik vagyunk. Sokan próbálták már felfedni a kilétünket, de nem sikerült nekik. Egyfajta hírességek lettünk ezzel a dologgal, csakhogy én nem akarom és soha nem is akartam ezt és legutóbbi értesüléseim szerint Ayden sem szeretne híres lenni.  Csak is azért jelentkeztem erre az állásra, mert jól fizet, és így ki tudom fizetni a tandíjat meg a számláimat.

Szeptember óta, miután anyukám meghalt, próbálok helyrejönni, de úgy látszik én ehhez túl gyenge, vagyok. Már csak egy halovány árnyéka vagyok régi önmagamnak, egy gyenge utánzata. Mindenki azt hiszi, hogy már jól vagyok, hogy túltettem magam rajta, de egy ilyenen nem lehet csak úgy túllépni. Az utcán vagy az egyetemen, mindig úgy teszek, mint aki boldog, egyedül csak is Ayden tudja, hogy min megyek keresztül. Nem tudom, meddig bírom még ezt, kezdek belefáradni az állandó színjátékba. Sokszor megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolta és volt, hogy majdnem megtettem, de túl gyáva vagyok, leszek és voltam mindig is. Talán ezért is tartok ott ahol. Ha azon az éjszakán elmondtam volna a rendőröknek, hogy… Nem, ezt verd ki a fejedből!

Végre megérkeztem a kórházba. Igaz 18 perces késéssel, de beértem. Mikor megláttam a recepciós pultot, lépteimen gyorsítva indultam meg felé. Nem is értem, hogyan, de szerencsétlenkedés nélkül jutottam el a pultig.

-         Miben segíthetek? – kérdezte a pult mögött ülő, harmincas éveiben járó nő, kedvesen mosolyogva.

-         Jó reggelt! Loreen Hoover vagyok. Gyakorlatra jöttem – mondtam a végét kicsit halkabban.

-         Már húsz perce itt kellene lennie – nézett az órára.

-         Tudom és ígérem, többet nem fordul elő, hogy kések, csak elfelejtettem beállítani az ébresztőórám – mentegetőztem.

-          Ugyan, megesik, nincs semmi baj – nyugtatott – Mivel még csak első éves voltál így csak az egyszerűbb nővéri feladatokat, fogod ellátni. Az első dolgod a reggeli kiosztása – mondta el feladatomat – a konyhát pedig úgy találod meg, hogy végig mész ezen a folyosón balra fordulsz, végigmész a folyosón, ott jobbra fordulsz, a személyzeti lifttel lemész a 0.-ra és jobbra a negyedik ajtó – magyarázta.

-         Köszönöm az útbaigazítást – elköszöntem majd elindultam abba az irányba, ahova mondta.

Először balra kell fordulnom majd jobbra, igaz? Nem lesz az olyan nehéz. Miközben a megadott irányba mentem, többen is megbámultak, amit nem tudtam hova tenni. Talán nem vettem fel nadrágot vagy cipőt? Nem ez lenne az első eset... Végignéztem öltözetemen, de nem hiányzott semmi. Tehát most balra. Befordultam a megadott helyen és egyenesen haladtam tovább. Talán a hajammal van valami? Kezd zavarni az emberek bámulása. Jobbra fordultam és a folyosó végén megláttam az említett liftet. Beszálltam és benyomtam a 0-s gombot. Jajj, Istenem. Csak ne legyen semmi baj a lifttel, amíg egy emelettel lejjebb érek. Azt a fél percet, amit a liftben kellett töltenem végig imádkoztam, mivel nem bírom a bezártságot. Bepánikolok tőle és úgy érzem, hogy a falak egyre csak közelednek. Egy szóval klausztrofóbiás vagyok, és ha már itt tartunk, akkor a pókoktól is félek. Ha meglátok egyet a szobámban, akkor képes vagyok inkább a nappaliban vagy a vendégszobában aludni, csak ne kelljen a közelébe mennem.

Egy csengőhöz hasonló hanggal végre kinyílt a lift ajtaja és én már kint is voltam belőle. Remélem, nem sokat kell majd ezzel mennem. Mit is mondott a nőcike? Jobbra vagy balra a negyedik ajtó? Talán jobbra, de nem vagyok benne biztos… Mindegy, majd meglátom. Már úgy is elkéstem, mindegy, hogy negyed vagy fél órát kések… Elindultam jobbra és a negyedik ajtóig meg sem álltam. Lassan kinyitottam és bekukucskáltam. Egy kis konyha volt az ajtó túloldalán. Két ötven év körüli nő volt bent és szendvicseket csináltak.

-         Jó reggelt! – köszöntem félénken – Loreen Hoover vagyok – mutatkoztam be.

-         Szerbusz, drágám. Gondolom te vagy a későnk… - mondta egyikük, mire én szégyenemben lehajtottam a fejem.

-         Na, de ne is húzzuk az időt tovább – szólalt meg a másik – az első feladatod az lesz, hogy a harmadik emeleten, a magán termekben kiosztod a reggeliket.

Rámutatott egy kis „kocsira” amin, tálcákon sorakoztak a reggelik. Minden tálcán volt egy bögre, meleg tea és két szendvics.  Gyorsan kitoltam a konyhából még mielőtt rám szóltak volna, hogy menjek már. Ismét beszálltam a liftbe és imádkoztam, hogy meg ne álljon két emelet között. Mikor aztán felér a harmadik emeletre, csilingelve kinyílik az ajtaja és én már ott sem vagyok.

Már éppen végeztem az utolsó teremben is, mikor az ajtóban egy fiatal orvossal találtam magam szemben.

-         Szia, te vagy Loreen, igaz? – kérdezte.

-         Igen – válaszoltam bizonytalanul.

-         Áá, remek. Már mindenhol kerestelek – könnyebbült meg – van itt a kórházban egy süket kislány és a szüleinek el kellett utazniuk három napra. Kérték, hogy legyen mellette valaki és mivel úgy tudom, hogy te ismered a jelbeszédüket, ezért arra gondoltam, hogy te lehetnél az, aki mellette van… Persze csak akkor, ha ez neked nem jelent gondot – nézett rám reménykedve.

-         Szívesen elvállalom – mosolyodtam el.

-         Oh, köszönöm. Akkor reggelente ugyan úgy ki osztod a reggelit, aztán mehetsz hozzá és ebédidőben pedig ismét kiosztod a harmadik emeleten az ebédet és utána háromig vagy vele és már mehetsz is haza – mondta el a tudnivalókat, mire én csak bólintottam – ja, és a kórterme ezen az emeleten a 314-es.

-         Rendben, akkor én megyek is – ez volt a végszavam. Már mentem is, hogy megkeressem az említett kórtermet.

Hihetetlen mire nem jó egy kis gyermekmegőrzés némi zsebpénzért. Nem hittem volna, hogy majd valaha hasznát veszem, ugyan is akkor tanultam meg a jelbeszédüket, amikor három évvel ezelőtt több mint fél évig én vigyáztam hétvégenként, a szomszéd kisfiúra, aki süket-néma volt.

Na, de ne térjünk el a tárgytól… Megkerestem a szobát, majd benyitottam az ajtón. Körülnéztem, de ne láttam bent senkit, ezért beljebb merészkedtem. A fürdő felől halk motoszkálást hallottam ezért oda indultam, de félúton megcsúsztam valamin és hanyatt vágódtam. Kezdem unni, hogy folyton történik velem valami. Elmormoltam egy halk káromkodást majd felültem. Mikor a fürdő ajtó felé néztem megláttam egy megszeppent 7-8 év körüli kislányt. Amilyen gyorsan csak tudtam felálltam és köszöntem neki. [szerk. megj. ami világoskékkel van írva az jelbeszéd]

-         Szia – köszönt vissza – bocsánat.

-         Miért kérsz bocsánatot? – kérdeztem.

-         Mert miattam estél el. Véletlenül kiborítottam a teámat és éppen kimentem a fürdőbe valamiért, amivel feltörölhetem, amikor te bejöttél – magyarázkodott.

-         Ugyan, előfordul, főleg velem… Loreen vagyok, téged, hogy hívnak? – kérdeztem.

-         Lara vagyok – mutatkozott be.

-         Örülök, hogy megismerhetlek – mosolyodtam el – én leszek veled az elkövetkező három napban, amíg nem jönnek vissza a szüleid. Mit szeretnél csinálni először? – kérdeztem.

~*~

Három óra van, ami azt jelenti végeztem. Gyorsan elköszöntem Lara-tól és már mentem is haza. Negyed óra gyaloglás után meg is érkeztem. Miután sikeresen bejutottam a házba, gyorsan készítettem magamnak ebédet, aztán már mentem is a garázsba az autómért. A táskámat az anyósülésre dobtam, bekötöttem a biztonsági övet és már mentem is a rádióállomásra.

Tudom, felvetődik a kérdés, hogy reggel miért nem autóval mentem, mert akkor nem késtem volna annyit, de az az igazság, hogy tovább tartott volna kiállni a garázsból, meg parkolóhelyet keresni a kórházban, mint begyalogolni...

Mire beértem már fél hat volt. Leparkoltam a dolgozóknak fenntartott parkolóba és már mentem is be az épületbe. Mikor elhaladtam a recepciós pult mellett, mosolyogva köszöntem az ott lévő Melanie-nak, majd a lifthez mentem. Tudom, azt mondtam félek a liftektől, de azért mégsem sétálhatok fel a lépcsőn a 13. emeletre. Az a legfelső emelet és mi pont azt a stúdiót kaptuk… már csak azon csodálkozok, hogy nem tettek ki minket a tetőre. Komolyan, az én szerencsémmel örülhetek, hogy csak oda tettek.  Egyébként is, amíg nem áll meg a lift két emelet között úgy, hogy én benne vagyok, addig kibírom.

Szerencsére gyorsan felértem az előbb említett emeletre és folytathattam utamat a stúdióba. Mikor beértem, még nem volt ott Ayden. Ez az! Én nyertem!  Lehet kicsit gyerekes, de mindig versenyzünk, hogy ki ér be előbb. Általában ő nyer, ezért is szoktam nagyon örülni, amikor nem így történik, mint ahogy most is. Örömömben táncolni kezdtem - már, ha lehet ezt egyáltalán táncnak nevezni – mikor ő is megérkezett.

-         Tudod, ha mindig ezt fogod csinálni, amikor te nyersz, akkor ezen túl mindennap később jövök egy kicsit, hogy ezt láthassam – mondta visszafojtva nevetését.

-         Szemét – mondtam miközben vállánál fogva meglöktem, erre ő nem bírta tovább és kitört belőle a nevetés – Tudod, ha lenyugodtál, akár kezdhetnénk is, mert két perc múlva hat óra.

Pár másodperc múlva sikerült összeszednie magát és leült a székébe. Én is leültem a sajátomba és elkezdtük beállítani a mikrofonokat és a fülhallgatókat. Mikor minden rendben volt megnyomtuk az „adás” gombot és már kezdtük is.

-         Jó estét kívánunk minden kedves hallgatónak, ez itt a music1 rádiócsatorna. Én Ayden vagyok, és természetesen itt van mellettem Lori is – köszöntötte tökfej barátom a hallgatóinkat.

-         Sziasztok, kedves hallgatók. Remélem jól telt a napotok. Nos, akkor csapjunk is bele a lecsóba. Tegnap feltettünk facebook oldalunkra egy szavazást, amelyben arról dönthettetek, mit csináljunk ma. A szavazás ma délután öt órakor zárult le. Itt az ideje, hogy megtudjuk mi lett az eredmény – miközben beszéltem beléptem a rádió facebook-jába és megnéztük az eredményt.

-         És a szavazás eredménye – mondta Ayden majd benyomott egy gombot, mire dobpergésszerű hangot hallottunk – az adás alatt rímekben kell beszélnünk.

-         Úristen, ez nehéz lesz, remélem csak egy vicc ez – néztem ijedten.

-         Én is szeretném nagyon, de nem mondhatom – fogalmam sincs, hogy fogunk mi két órán át rímekben beszélni.

-         Mindegy, evezzünk más vizekre, mert mindjárt jön az este – rímeltem tovább, elég bénán.

-         Ez olyan értelmes volt, mint kártyajátékban szerezni egy gólt – szólta meg szánalmas próbálkozásomat.

-         Akkor szóljál majd be, ha neked jobb jut eszedbe – vágtam vissza.

-         Na, de tegnap volt egy játék is, talán mesélhetnénk arról is – terelte a témát.

-         Sokan jelentkeztetek ám, de egy győztes lehet csupán – folytattam.

-         Kinek nyereménye nem más lesz, mint, hogy egy álarcos bálon részt vesz – mondta el társam a nyereményt, ami a Július 12.-én megrendezett jótékonysági álarcos bálunkra két jegy lesz.

-         Lesz ott sok sztár, kit istenítesz talán – ezért is olyan nagy szám az egész.

-         Akkor most jöjjön a sorsolás, hogy haladhassunk tovább – belenyúltam az egyik itt dolgozó által idekészített kalapba, amiben a nevek voltak és kihúztam egyet.

-         A nyertes nem más, mint Olivia Clark – olvastam el a papíron lévő nevet.

A sorsolás után, még sok dolog szóba került, pl. velünk megtörtént cikis dolgok, természetesen minden rímbe szedve, és sokan telefonáltak be, hogy megosszák velünk a saját történeteiket. Sokat nevettünk még egymás hülyébbnél-hülyébb rímein, amik az idő teltével csak egyre rosszabbak lettek, mert kezdtünk kifogyni belőlük.

Aztán végre eljött a nyolc óra és miután elköszöntünk a hallgatóktól, újból megnyomtuk az „adás” gombot, ezzel kikapcsolva a mikrofonokat és minden egyéb dolgot.

-         Hogy vagy? – kérdezte Ayden miközben már a lift felé sétáltunk.

-         Egész jól – mondom egy halovány mosollyal az arcomon - mostanában egyre kevesebbet álmodom arról, amikor holtan találtam.

-         Ennek örülök, ideje volt már, hogy elmúljanak a rémálmaid – teljesen igaza van. Szeptember óta rémálmok gyötörnek. Mindig ugyan az, minden egyes éjszaka újra átéltem a halálát.

Hétfő 10. Szeptember 2012.

Épp anya kórtermének a fürdőszobájában vagyok és egy poharat tartok a csap alá. Mikor az megtelik, elzárom a csapot és mosolyogva megyek vissza hozzá. Miután becsukom a fürdőajtót és felé fordulok, kiesik kezemből a pohár, ami a padlóhoz érkezve, több száz darabra törik. A látvány megijeszt és kővé dermedek. Anya az ágyon fekszik, nyitott szemekkel. Alapvetően nem lenne ijesztő, de szemei meredten néznek előre, orrából folyik a vér és mellkasa nem mozdul, amikor levegőt vesz, mert többé már nem vesz levegőt.  Mikor sikerül felülkerekednem dermedtségemet, odafutok hozzá és megnyomom az ágyánál lévő nővérhívó gombot. Miközben arra várok, hogy jöjjenek végre, elerednek könnyeim.

Nem akarom, hogy meghaljon. Nekem szükségem van rá.

Mikor a nővér meglátja anyát, azonnal elszalad egy orvosért, aki pillanatokon belül meg is jelenik néhány nővérrel a nyomában. Még bent vagyok a szobában, mikor elkezdik újraéleszteni, de hamarosan kivonszol az egyik nővér és leültet a folyosón lévő székek egyikére. Én pedig már nem is ellenkezem csak sírok. Már mindenkit elveszítettem, akit szerettem, legalább őt ne kelljen.  Mihez is kezdenék nélküle? Ő nevelt fel. 8 éves korom óta csak ő van nekem.

Kb. negyed órával később a nővérek elhagyták a kórtermet, majd pillanatokkal később az orvos is kijött. Azonnal felpattantam a székről és reménykedve tekintettem fel rá, de a szemében nem láttam mást, mint együttérzést, ami nem jelenthetett mást, mint, hogy… meghalt…

-         Lori, itt vagy? – kérdezte Ayden miközben a kezét szemem előtt lengette – Minden rendben?

-         Persze, igen, csak elgondolkoztam egy kicsit – ráztam meg a fejem, mint ha ezzel elkergethetném emlékeimet – mit is mondtál?

-         Csak azt, hogy nem megyünk-e el, enni valamit?! - ismételte el a kérdést, amelyet, akkor tett fel, amikor én nem figyeltem rá.

-         Bocsi, de most csak is arra vágyom, hogy aludhassak végre, majd holnap – mondtam, majd gyorsan elköszöntem, mert időközben megérkeztünk a parkolóba.

Beszálltam az autóba és amilyen gyorsan csak tudtam – persze a szabályokat betartva… na, jó nem mindig… – mentem is haza. Mikor hazaértem, gyorsan készítettem magamnak pár meleg szendvicset és egy unalmas nyomozós sorozat közben, ami a tv-ben ment, megettem. Evés után elöblítettem a tálat és a többi mosatlan közé tettem. Lezuhanyoztam, majd miután beállítottam az ébresztőmet, lefeküdtem.