26. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Visszatértem a kis szünetemből ami új részt jelent. :)

Nagyon szépen köszönöm a feliratkozásokat és a kommenteket!!! :)

Jó olvasást!

Angi xx

26. rész

Emlékek

Mihelyst meghallottam a hálószoba ajtajának hangját, már rohantam is a lépcsőn lefelé. A felénél jártam mikor a bejárati ajtó kicsapódott. Annyira megijedtem, hogy felsikítottam. Azt gondoltam, hogy itt a vég, nekem annyi.

-         Jézusom, muszáj a szívrohamot rám hoznod? – kérdezte dühösen emelt hangon Ashley.

-         Maradj csendben, van fent valaki – suttogtam, s közben megpróbáltam kitolni őt az ajtón.

-         Az csak Adam te szerencsétlen – nézett rám lesújtó tekintettel.

-         Nem tudhattuk, hogy nem-e Mark egyik embere van itt, ezért óvatosnak kellett lennünk – szólalt meg mögülem az imént említett személy – Sajnálom, ha megijesztettelek – mondta bűnbánóan. 

Október 9.

Nincs meg a bizonyíték, nem találtunk az égvilágon semmit, ami segítene Markot élete végéig rácsok mögé dugni. Kezdek egyre kétségbeesettebb lenni. Már csak két nap van hátra, pénteken tárgyalás. Ha addig nem lesz meg, akkor nincs remény.

Már teljesen feltúrtuk a régi házunkat. Minden szobában felszedtük a parkettát, a fürdőkben és a konyhában pedig a csempét. Az összes kis zugot átkutattuk, még a fán lévő faházban is megnéztük, amit még Matt épített nekem, de semmi. Próbálok visszaemlékezni minden beszélgetésre, amit Mattel folytattam, hátha tett valamilyen megjegyzést, amivel a bizonyítékok helyére utalt, de alig emlékszem néhány foszlányra. Az évek során minél inkább azon voltam, hogy elfelejtsem a múltam, nem hittem volna, hogy egyszer még szükségem lehet ezekre az emlékekre.

Elkeseredettségemben újra elmentem a temetőbe, hátha a sírjánál könnyebben vissza tudok emlékezni az utolsó hetekre. Leültem a sírral szemben lévő fa tövébe és csak néztem a sírkövet.

-         Matt, ha hallasz engem, kérlek segíts, küldj egy jelet, hogy hol keressem – szólaltam meg hosszas hallgatásom közepette.

El sem hiszem, hogy ismét egy halott emberhez beszélek. Sohasem hittem abban, hogy létezik túlvilág, de most, hogy közeleg a vég, szeretném remélni, hogy talán még is létezik, és akkor újra láthatom a családom. Nem mondom, hogy nem félek a péntektől, mert igen is félek sőt, rettegek, mert tudom, hogy számomra aznap véget ér minden, ha nem előbb, de ha csak arra gondolok, hogy van rá esély, hogy újra láthatom Mattet és anyát... Ez az egyetlen ok, amiért még nem menekültem el valahova jó messzire innen: a remény, hogy ha meg is halok, nem veszik el minden.

Gondolataim folyamát telefonom csörgése zavarta meg. A hívás ismeretlen féltől származott ezért csak többszöri meggondolás után vettem fel.

-         Halo?! – szóltam bele félénken.

-         Szia, Harry vagyok – szólt bele a hívó fél.

-         Szia. Miért hívsz? Mármint nem, mint ha zavarnál, csak érdekel… - magyarázkodtam.

-         Csak szeretném elmondani, hogy teljesítettem az ígéretemet, mindent elmondtam Niall-nek – mondta.

-         Oh… és, hogy fogadta? – kérdeztem kíváncsian.

-         Bedühödött, amiért én előbb tudtam róla, holott nem is bírjuk egymást, majd napokig levegőnek nézett aztán mikor nem talált téged otthon és meglátta, hogy a telefonjából eltűnt a számod, kérdezősködni kezdett, de nyugi, nem mondtam semmit – szögezte le.

-         Köszönök mindent! – hálálkodtam.

-         Találtatok már valami használhatót? – érdeklődött.

-         Nem, sajnos még semmit, de ne aggódj, azonnal szólok, mihelyst a veszély elhárult – biztosítottam.

-          Rendben, nekem most mennem kell. Szia – köszönt el, majd már le is tette.

Nem is időztem tovább a sírnál, hazamentem Adamék házába. Bementem a szobába, amit kaptam itt tartózkodásom idejére és sorra vettem minden emléket, amelyeket le is írtam egy füzetbe. Három órán keresztül próbáltam annyit kicsikarni magamból, amennyit csak tudtam, de egy idő után már nem ment, csak a rossz emlékek jöttek elő, amelyek olyan pontossággal elevenedtek fel bennem, mint ha csak most zajlottak volna le.  

Nem bírtam tovább elviselni ezt a sok emléket és mivel már későre is járt, lefeküdtem aludni. Sokáig csak forgolódtam, sehogy sem jött álom a szememre. Aztán végül az éjszaka közepén elnyomott végre az álom.

A régi házunkban voltam, de nem olyan romos és poros, mint most, hanem olyan, mint 12 évvel ezelőtt. A nappali közepén álltam, amikor megláttam anyát, amint a konyhából kilép. Olyan volt, mint régen. Hosszú barna haja fel volt fogva, hogy ne zavarja őt az otthoni munkában, felsőjén ott volt a folt, ami miattam keletkezett, mikor festettem, arca nem volt olyan megviselt és gondterhelt, mint miután Matt meghalt. Kimondhatatlan nagy örömmel töltött el, hogy ilyennek láthattam. De ő nem vett észre engem, egyszerűen átsétált rajtam, mint ha ott sem lennék.

-         Anya! – szólítottam meg, de meg sem hallotta.

Felment a lépcsőn, én pedig úgy döntöttem követem őt. A szobámba tartott. Ahogy közeledtünk az említett helység felé egyre hangosabban hallottuk ki a bentről jövő zajokat. Mikor benyitott a szobába Matt éppen az ágyon csikizte a hét éves önmagamat. Elmosolyodtam, ahogy magunkat néztem.

-         Matt, hagyd egy kicsit levegőhöz is jutni a húgodat – szólalt meg mosolyogva, ezzel magára vonva a jelenlévők figyelmét – tíz perc múlva vacsora, mossatok kezet és gyertek le – mondandója befejeztével visszament a konyhába én pedig ottmaradtam a szobában, hogy lássam, mi történik.

Matthew felkapta álombéli énemet a vállára és átvitet a saját szobájába, én pedig követtem magunkat.

-         Hunyd le a szemed – mondta Matt miután letette az ágyra. Hét éves önmagam azt tette, amit a bátyja kért tőle és türelmesen várt. Matthew odament a szekrényéhez és elővett egy plüssmedvét, majd a húga elé térdelt – Most már kinyithatod – szólította meg miközben maga elé emelte a plüss állatot. A kislány, azaz én, ujjongva ugrott bátyja nyakába.

-         Nagyon szépen köszönöm bátyus – hálálkodott/tam – De miért kapom, nincs szülinapom?!

-         Azért, mert szeretlek. De szeretnék kérni tőled cserébe valamit – komolyodott meg.

-         Mit szeretnél? – kérdezte/m.

-         Szeretném, ha ez mindig nálad lenne, ha nagyon vigyáznál rá, mert ez a medve több mint holmi plüss. Rendben?- kérdezte.

-         Rendben – ígérte/m meg.

Ekkor felébredtem. Már reggel volt. A nap hét ágra sütött odakint és fülledt meleget árasztott, amelyet a szobában is érzékelni lehetett. Az ember nem is gondolná, hogy már az október elejét tapossuk. De mikre is gondolok én most, mikor lehet, hogy megvannak a bizonyítékok. Ha tényleg a medvében van, akkor mindvégig nálam volt. Mindvégig itt volt a szemem előtt és még csak nem is gondoltam rá.

Kiugrottam az ágyból és odamentem az ablak melletti fotelhoz, amelyben a medvém csücsült. Felvettem onnan és lecsörtettem vele a konyhába. Elővettem az egyik fiókból egy kést és felvágtam a hasánál. Sajnáltam, hogy ezt kell vele tennem, de ha tényleg ebben van, akkor megéri. Mihelyst végigvágtam „elhajítottam” a kést és elkezdtem kiszedni a bélést.


Ui: Szerintetek Lori fenyegetője egy olyan személy lesz, akit ismerünk vagy egy teljesen idegen szereplő?

25. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, a 25 feliratkozót és a több mint 10.000. oldalmegjelenítést!

Itt a következő rész, de előtte lenne egy "rossz" hírem.

A következő két hétben nem lesznek új részek, mert nyaralni leszek és kell egy kis szünet is.

Szóval 29.-én érkezik a folytatás!

Addig is mindenkinek jó szórakozást. :)

Jó olvasást!

Angi xx

25. rész

Újra itthon…

A repülőút hosszú volt és borzalmas. Adam elaludt, Ashley pedig úgy tett nekem keresztbe, ahogyan csak tudott. Rám borította a kajáját, köhögésnek álcázva rám köpte az italát és mikor levette a pulóverét „véletlenül” megütött. Ekkor jött el a pillanat, hogy elegem lett az egészből. Felálltam a helyemről és elmentem a mosdóba. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt velem, én nem tettem ellene semmit. Tudom, hogy nem kéne eltűrnöm, hogy ezt csinálja velem, de már csak Adamre számíthatok, és ha visszaadnám Ashleynek, amit velem tesz, akkor senki sem maradna, senki sem segítene.

Megmostam az arcom, háta az lenyugtat, majd olyat tettetem, amire már hetek óta nem voltam képes: tükörbe néztem. A látvány szörnyű volt. Az arcom megviselt volt, beesett. Olyan sápadt voltam, hogy egy hulla is megirigyelné, a szemeim pedig pirosak és duzzadtak voltak a sok sírástól.

Az igazság az, hogy nem tudom, meddig fogja még bírni ezt a szervezetem. Ayden halála óta éjszakánként alig alszom pár órát és eszem néhány falatot. Érzem, hogy emiatt egyre gyengébb vagyok, sokszor szédülök és van hányingerem. Ha így folytatom, biztos, hogy kórházba kerülök és akkor esélyem sem lesz a győzelemre.

Gondolkozásomat egy halk kopogás zavarta meg. Vette egy mély lélegzetet, majd kifújtam azt és kinyitottam az ajtót.

-         Hamarosan leszállunk, legyen szíves visszafáradni a helyére hölgyem – mondta a stewardess.

-         Értem, köszönöm – kerültem ki és mentem vissza a helyemre. Mire odaértem Adam már ébren volt és kíváncsi tekintettel vizsgálta az arcomat.

-         Minden rendben? – kérdezte aggódva.

-         Persze, csak fáradt vagyok, ennyi az egész – mondtam halvány mosollyal az arcomon miközben becsatoltam a biztonsági övemet. 

A leszállás zökkenőmentes volt és hamarosan leszállhattunk a gépről. A repülőtér megváltozott mióta utoljára itt jártam, már amennyire emlékszem rá. Régen volt és nem voltam éppen olyan hangulatban, hogy memorizáljam, hogyan is néz ki.

Rossz érzés volt újra itt lenni. Mikor itt hagytam ezt a helyet, abban reménykedtem, hogy soha többé nem kell visszatérnem ide és lám, most itt vagyok. Pontosan abban a városban, ahol minden elkezdődött és itt is fog véget érni. Bár az még kérdéses, hogy hogyan.

-         Mozoghatnál, tudod, nem érünk rá egész nap – szólt rám Ashley mérgesen – És kitudja, talán még Mark egy-két embere is itt van, hogy kinyírjanak, és tudod mit? Semmi kedvem pont miattad kockára tenni az életem, szóval húzzál bele.

-         Nem értelek, mi a francért vagy itt, ha nem is érdekel téged ez az egész? – kérdeztem rá, mert már nagyon elegem volt a folytonos cseszegetéséből.

-         Azért, mert Adam a vőlegényem és nem fogom magára hagyni egy ilyen kétszínű döggel. Nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy meg akarod szerezni magadnak. De figyelmeztetlek, hogy nem fogom hagyni, hogy elvedd tőlem – fenyegetőzött, s közben egyre közelebb lépett hozzám.

-         Még is mi a francról beszélsz? Engem nem érdekel Adam úgy… Csak is hálát érzek irányába, semmi mást – próbáltam meggyőzni.

-         Hogyne, majd el is hiszem neked. Ha egyszer is meglátom, hogy közeledni mersz felé, esküszöm, hogy megkeserítem az életed – mondta elsötétült tekintettel. Jó vicc, megkeseríti az életem. Mint ha ennél lehetne rosszabb…

-         Itt is lennék a bőröndökkel – érkezett meg Adam – Minden rendben lányok? – kérdezte, mire Ashley elmosolyodott és felé fordult.

-         Persze, minden a legnagyobb rendben – beszéd közben egyre közelebb ment hozzá, majd megcsókolta.

Tudjátok, most megfogalmazódott bennem egy nagyon fontos kérdés. Mennyire utálhat engem? Vajon van akkora az utálata irányomba, hogy Marknak dolgozzon és fenyegessen? Képes lenne rá? Simán lehetne ő az. Az első fenyegetést nem sokkal az után kaptam, hogy ott jártak nálam.

**

Kiszálltam a bérelt autóból és körülnéztem. Alig volt a környéken néhány ember, bár mit is vártam egy temetőtől…

Miután elmentünk Adamék házába és lepakoltam, úgy döntöttem eljött az ideje, hogy meglátogassam a bátyámat. A temetése óta nem jártam itt. Már arra sem emlékszem pontosan, hogy melyik az ő sírja. Csak nagyjából tudom, hogy merre lehet.

Mikor megláttam a nevét gyorsítottam lépteimen. Végre megtaláltam. Úgy éreztem újra itthon vagyok. Hát nem szánalmas? Egy temetőben érzem magam otthon, ez morbid. Mennyire lehet beteg az elmém, ha ilyen érzelmeket vált ki belőlem a temető, amiben a bátyám el van temetve?

A sír csupasz volt. Nem voltak rajta virágok, se koszorúk. Csak a sírkő volt, rajta a szokásos írással. Szomorú, hogy nem volt, aki mindig hozzon friss virágot a sírjára, hogy mindenki elfelejtette őt. Bűntudatom támadt, amiért megpróbáltam elfelejteni, kitörölni az életemből, holott ő megígérte nekem, hogy mindig mellettem lesz és, hogy sohasem hagy el. Ezt be is tartotta egészen a haláláig, én pedig elmenekültem.

A temetőben tett látogatás után úgy döntöttem ideje elkezdeni a kutatást és erre a legjobb hely a régi házunk. Több mint valószínű, hogy Matt oda rejtette el a bizonyítékokat. Ha azt akarta, hogy megtaláljam, akkor erre az a legjobb hely. Már csak az a bökkenő, hogy az a ház hatalmas, hiszen apámnak a bűnőzi „fizetéséből” mindenből tellett a legjobbra és ebbe beletartozott a hatalmas tengerparti ház is. Még jó, hogy nem adtuk el, mikor anyával Londonba költöztünk, mert most akkor be kéne törnöm.

Hamar odaértem, mivel elég gyorsan vezettem. A házon meglátszott az idő múlása és, hogy senki sem foglalkozott vele. Szinte már romosnak mondható. Néhány ablak be volt törve és az ajtó is korhadásnak indult.

Nem foglalkoztam tovább a ház kinézetével, elővettem a virágcserép alá rejtett kulcsot és bementem. Minden ugyan olyan volt, mint mikor itt hagytuk, azzal a kivétellel, hogy mindent egy centiméteres porréteg borított. Azt hiszem rengeteg időbe fog telni, mire az egész házat átkutatjuk majd. Tehát az lesz a legjobb, ha neki is kezdek.

Először Matt szobájába mentem, mert úgy gondoltam az a leg valószínűbb hely, ami számításba jöhet. Átnéztem a szekrényét, az összes fiókot, az ágyát, az éjjeliszekrényt még a parkettát is felfeszítettem egy ásó segítségével, amit a pincében találtam, de nem találtam semmit.

Mire végeztem azzal az egy szobával, már besötétedett. Csalódott voltam, amiért nem találtam semmit. Reménykedtem benne, hogy gyorsan lezárhatom az ügyet, de hát nem kaphatunk meg mindig mindent.

Már éppen kiléptem volna Matt szobájából, amikor lentről halk neszezést hallottam. Megijedtem, hiszen akár Mark egyik embere is lehet odalent. Mit csináljak most? Nem ugorhatok ki az ablakon, még a végén kitörném a nyakam. Más megoldás kell. Gyerünk, gondolkozz!  Lehet, hogy fegyvere van, ha megtalál le is lőhet. Valahogy ki kell osonnom a házból. Van egy kis előnyöm, én ismerem a ház minden egyes szegletét, ő nem. Ezt kihasználhatom. Nyílván lent néz körül először és csak utána jön fel. Amíg a szüleim hálószobáját nézi, addig lesz időm kiosonni. Igen, ez bejöhet.

24. Rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Bocsi a csúszásért, csak elfelejtettem, hogy nekem részt is kéne írnom... XD

Köszönöm a komenteket és a "szavazatokat"! :)

Jó olvasást!

Angi xx

24. rész

Sok szerencsét!

Augusztus harmincegyedike van, ami azt jelenti, hogy holnap utazom Rioba. Nehezek voltak az elmúlt napok, a temetés óta történt pár dolog. Felmondtam a munkahelyemen; az iskolában elintéztem, hogy halaszthassak fél évet – már ha élve visszajutok… - és próbáltam segíteni Ayden szüleinek feldolgozni fiuk halálát, bár ettől egy kicsit sem enyhült a bűntudatom. El akartam mondani nekik, hogy minden az én hibám, de amikor azt mondták, hogy nekik már csak én maradtam és, hogy a lányukként tekintenek rám, egyszerűen nem tudtam kimondani a megfelelő szavakat. Ha elmondtam volna nekik, akkor még jobban összetörtek volna és én azt nem akartam. Így is elég fájdalmat okoztam már nekik…

Niallel azóta nem beszéltem, mióta megtudtam legjobb barátom halálát. Sokszor próbálkozott, hívogatott és eljött hozzám, de én sosem vettem fel és egyszer sem nyitottam neki ajtót. Csak az ajtónak dőlve zokogtam, mert tudtam, hogy hiába halogatom vele a találkozást, egyszer el kell neki mondanom az igazat és akkor elveszítem őt örökre. Húzhattam, halaszthattam, egészen a mai napig. Több alkalmam nem lesz rá. Holnap hajnalban a gép felszáll, és nekem ott kell lennem azon a gépen, ami azt jelenti, hogy még ma el kell mondanom neki mindent.

Remegő kézzel nyúltam a csengő felé és nyomtam meg a gombot. Féltem az elkövetkezendő félórától, féltem az igazság következményeitől, de meg kell tennem, megérdemli, hogy tisztában legyen a dolgokkal.

A kapu zára kattant én pedig bementem rajta. Niall az ajtóban várt. Lassan, megfontolt léptekkel haladtam felé, hogy minél később kelljen elmondanom az igazat, de mikor odaértem az ajtóhoz, már nem maradt időm.   

-         Miért nem vetted fel a telefont és miért nem nyitottál nekem ajtót? És Harry miért fogadott fel mellém a nap 24 órájában testőröket? Nem volt hajlandó elmondani az okot, azt mondta, kérdezzelek téged – kért számon.

-         Bemehetnék? Megmagyarázok mindent – mondtam lehajtott fejjel, nem tudtam a szemébe nézni.

-         Persze, gyere – tárta ki az ajtót, hogy be tudjak menni.

Miután az előszobában levettem a cipőm átmentünk a nappaliba és leültünk a kanapéra. Síri csend uralkodott a házban. Arra várt, hogy belekezdjek a magyarázkodásba, én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az elmúlt napokban annyiszor elképzeltem már ezt a beszélgetést, megpróbáltam minden lehetőséget elképzelni, hogy hogyan is fog lezajlani ez az egész. Kiabálni fog velem, vagy ridegen viselkedik majd, esetleg megérti, hogy mit miért tettem? Nem tudtam mi lesz, csak találgatni tudtam, eddig a pillanatig, mert most kiderül majd minden.

-         Én… tudod… szóval csak azt… - próbáltam elkezdeni, de sehogyan sem ment, ezt nem lehet jól tálalni, ezen egyszerűen túl kell esni – Nem az vagyok, akinek hiszel… Vagy is ez így nem teljesen igaz, de nagyon sok dolgot nem tudsz rólam. Olyan dolgokat, amik megváltoztathatják a rólam alkotott képed – miközben ezeket a szavakat mondtam, végig a szemébe néztem, azt akartam, hogy tudja, ez teljesen komoly és vártam, hogy feldolgozza a hallottakat – Hazudtam neked, mikor azt mondtam, hogy nem én dobtam fel Harryéket annál az újságnál. Én tettem, én készítettem a fényképeket és én vittem be nekik, hogy megjelentessék. De esküszöm neked, hogy nem… - akartam magyarázkodni, de félbeszakított.

-         Mi? Te voltál? – pattant fel helyéről - Képes voltál a szemembe hazudni? – kérdezte dühösen – Én hülye meg még védtelek, megbíztam benned, miközben mindvégig Harrynek volt igaza. Megbízhatatlan vagy és csak azért barátkoztál velem, hogy kihasználj. Jézusom, hogy lehettem ennyire vak, ilyen idióta?

-         Niall kérlek, ne mondj ilyeneket, engedd, hogy megmagyarázzam. Én nem akartam ezt tenni, de nem volt más választ… - ismét közbevágott.

-         Ugyan már, mind ezt mondja. Te is csak olyan vagy, mint a többi – mondta megvetően és ez nagyon fájt, tudtam, hogy innen már nincs visszaút, még is reménykedtem, próbálkoztam…

-         Hinned kell nekem! Kérlek, hallgasd végig, amit mondani akarok, ha még akkor sem értesz meg, akkor ígérem, soha többet nem látsz – kértem.

-         Még is minek hallgatnálak végig, megint csak hazudnál és amilyen jó vagy benne, még a végén meg is győznél – hadonászott – Tudod mit? Inkább takarodj el a házamból és soha többet ne gyere a közelembe, felejtsd el, hogy valaha ismertél – mutatott az ajtó felé, én pedig alig akartam hinni a fülemnek, végleg elszakadt a cérna. Eddig visszatartott könnyeim most végigfolytak arcomon.

-         Rendben, ha ezt szeretnéd. Ég veled Niall – mondtam megtörten, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a házat.

Beszálltam az autómba és elhajtottam onnan. Kétutcányival arrébb álltam meg, mert nem láttam könnyeimtől. Zokogásba kezdtem, elszorult a torkom, ami miatt alig kaptam levegőt és egész testemben remegni kezdtem. Most már tényleg nem maradt senkim. De talán nem is baj, így nincs, aki visszatartson, aki miatt érdemes lenne élnem, így már nem lesz miért visszahátrálnom, ha elhatalmasodik felettem ez az egész. Miket is gondolok, már akkor elhatalmasodott felettem a dolog, amikor megjött az első fenyegető üzenet.

Mikor sikerült egy kicsit megnyugodnom, beindítottam az autót és elindultam a következő „állomáshoz”. Nem kellett túl sokat kocsikáznom, mivel Niall és Harry csak pár utcányira lakik egymástól. Mihelyst leparkoltam a ház előtt, kiugrottam a kocsiból és a kapu felé vettem az irányt, s közben bezártam a kocsit. Csöngettem, majd vártam.

-         Igen? – szólt hangja a kaputelefon hangszórójából.

-         Szia, Lori vagyok, beengednél? – kérdeztem. Válasz helyett a kapuzár kattanását hallottam.

Az ajtónál kopogtam és vártam, hogy kinyissa. Ez pillanatokon belül meg is történt.

-         Minek köszönhetem látogatásod? – kérdezte miközben beengedett – Te sírtál? – kérdezte, amikor jobban szemügyre vett.

-         Igen, de nem ez a lényeg… Azért jöttem, hogy szóljak, hogy elmondtam Niallnak, vagy is próbáltam elmondani, de elcsesztem, mert azzal kezdtem, hogy hazudtam, az újságos esetnél, ennél tovább nem jutottam, mert nem engedte, hogy tovább mondjam. Kidobott a házából… - vágtam egyből a közepébe – Azért jöttem, hogy megkérjelek arra, hogy mondj el neki mindent, ha lehiggadt, mert nekem erre már nem lesz alkalmam – néztem rá könyörgő tekintettel.

-         Miért nem lesz alkalmad? – kérdezte.

-         Holnap hajnalban indul a gépem Rioba és nem hiszem, hogy élve visszajutok – mondtam reményvesztetten, mert tudtam, hogy csak részeredményeket érhetek el ebben a harcban – Szóval… elmagyarázol majd neki mindent?

-         Igen – válasza hallatán elmosolyodtam, hálás voltam neki mindenért, amit eddig tett és ezért is, még ha nem is értem tette vagy teszi ezeket a dolgokat.

-         Köszönöm! Akkor… én nem is zavarlak tovább – indultam az ajtóhoz.

-         Lori, várj! – szólt utánam, én pedig visszafordultam felé és ekkor olyat tett, amire még álmomban sem gondoltam volna, megölelt. Először fel sem fogtam teljesen, hogy mit tesz, aztán mikor sikerült feleszmélnem döbbentemből, visszaöleltem. Nagyon jól esett tette, mert tudtam, hogy nem kedvel engem, de akkor is mellettem áll – Sok szerencsét! – engedett el végül. Válasz gyanánt csak bólintottam egyet, majd végleg elhagytam a házat.

**

Hajnali fél háromkor keltem, hogy elérjem a fél ötkor induló gépet. A reptérre az út csak negyed órás és már minden cuccom be volt pakolva a bőröndjeimbe, de időt akartam hagyni magamnak a búcsúra. El akartam búcsúzni a háztól és egyben az eddigi életemtől. Sok szenvedésemet látta ez a ház, de még is itt voltam a legboldogabb is. Sok emlék fűz ide, hiába, hogy csupán egy éve, anya halála óta van meg. Talán többet már nem láthatom mindezt. A falak színeit, a bútorokat. Nem főzhetek majd többet ebben a konyhában, nem aludhatok az ágyamban, nem eshetek el a szobámban lévő szőnyegben, nem botlok majd meg a küszöbökben és nem csúszok majd el a nappaliban a parkettán. Ezek nem nagy dolgok és a legtöbb nem is jó, nekem még is fontosak ezek az események, mert mindez én vagyok.

Mikor megszólalt a csengő, tudtam, hogy eljött az idő, ideje itt hagynom az eddigi életemet, a házat, Ayden emlékét, Niallt, Londont. Magam után húzva két bőröndömet léptem ki a házból.