8. rész

Sziasztok Drága Olvasók!
Ismét csak sajnálom, hogy később hoztam a részt, de tegnap egész nap nem volt netem... 
Most viszont itt van (igaz olyan rövid mint egy lepkefing, de itt van)!
Remélem azért tetszeni fog nektek, ígérem a következő sokkal hosszabb lesz!
Köszönöm a 15 feliratkozót és a kommenteket!
Jó olvasást!
Angi xx

8. rész
Kezdett gyanússá válni, hogy nincs otthon

Az ok, amiért a nyakába ugrottam? Az-az, hogy igazából bárki más karjaiba is beleugrottam volna, ha megkérdezi mi a baj. Abban pillanatban az sem izgatott, ha bolondnak néz. Az egyetlen dolog, ami érdekelt az-az, hogy hogyan mondjam el az igazat Aydennek úgy, hogy mégse tudja meg azokat a részleteket, amelyeket jobb, ha nem tud. Legszívesebben mindent elmondanék neki, de tudom, hogy utána hogyan nézne rám. Ha elmondanám a teljes igazságot, akkor többet nem állna szóba velem, elzárkózna tőlem.
-         Loreen, mi történt? – rángatott ki eszmefuttatásomból Niall.
-         Én… sajnálom, hogy letámadtalak – húzódtam el tőle gyorsan és letöröltem könnyeimet.
-         Semmi baj, de min borultál ki ennyire? – kérdezte.
-         Nem lényeges, beszéljünk inkább másról – kértem.
Nem hiszem, hogy négy nap ismeretség után el kéne mondanom neki. Már így is többet tud rólam, mint az összes osztálytársam az egyetemen együttvéve. Az lett volna a legjobb, ha a nyakába ugrás helyett csak kimentem volna a kórteremből. Akkor most nem nézne rám ilyen átható pillantásokkal, amitől úgy érzi az ember, hogy el kell mondania neki minden titkát. Szinte kényszerít, hogy megtegyem.
-         Hát jó, majd elmondod, ha akarod – adta fel a szemmel való győzködésem.

**
Lassan este hat óra, tehát kezdődik a munka, de Ayden nincs itt és nem is lesz itt. Betelefonált, hogy beteg, de én tudom, hogy nem azért maradt otthon. Nem akar találkozni velem és ez meglehetősen rosszul esik. Próbáltam őt hívni, de nem vette fel, üzenetet pedig azért nem hagytam, mert tudom, hogy letörölné anélkül, hogy meghallgatná a magyarázkodásom. Tehát az lesz a legjobb, ha elmegyek hozzá. Mihelyst itt végeztem odamegyek, és szépen megbeszélünk mindent.

Hát itt vagyok. A háza előtt parkolok és egy gyáva nyúl vagyok, mert nem merek kiszállni az autóból. Lehetnék ennél szánalmasabb? Na jó, hagyjuk az önsajnálatot, ezzel nem jutok előrébb.
Gyorsan, amíg meg nem futamodtam, kiszálltam az autóból és elindultam az ajtó felé. Siettem, ahogy csak tudtam, hogy időm se legyen meggondolnom magam. Tekintve, hogy kb. 10 méterre álltam a kocsival az ajtótól, hamar odaértem. Habozás nélkül kopogtatni kezdtem és vártam, hogy kinyissa az ajtót, de nem tette. Dörömbölni kezdtem, de még mindig semmi.
-         Ayden, kérlek! Beszéljük meg! Ígérem, elmondok mindent, csak nyisd ki az ajtót, kérlek! – könyörögtem még mindig az ajtót ütlegelve, de még mindig semmi válasz.
Hosszú percekig próbálkoztam, de semmi hatása. Még annyit sem mondott, hogy „Tűnj már el te hülye p*csa”. Egy idő után kezdett gyanússá válni, hogy nincs is itthon, ezért visszaszaladtam a kocsimhoz és kivettem a kesztyűtartóból a házkulcsot. Gyorsan visszamentem az ajtóhoz és kinyitottam. Szétnéztem az egész házban, de nem volt ott. Tehát tényleg nincs itthon. Most komolyan ezért dörömböltem az ajtón fél órán keresztül? Szerintem a szomszéd már a rendőrséget is kihívta és az nem jó. Nem akarok még egy éjszakát a sitten tölteni és lehet, hogy most még Ayden sem segítene. Na, jó, azt azért nem hiszem. Akármennyire is haragszik rám, biztos, hogy kihozna onnan.
Mivel nem volt otthon, kénytelen voltam máskorra halasztani ezt a látogatást. Visszazártam az ajtót és haza hajtottam. Szörnyű volt a hazafelé út. Az összes lehetséges helyen pirosat kaptam és még egy balesetbe is belefutottam, tehát várhattam egy csomó időt, mire elindult a forgalom. Fél 12-re értem haza. Hát igen, a balszerencsém, ami két napra elhagyott, most triplán visszatért. Pedig elhiheti mindenki, hogy nem haltam volna bele, ha pár napig - esetleg hónapig vagy akár évekig – nélkülöznöm kellett volna. De hát ez van, ezt kell szeretni. Egyébként meg, ennek is megvannak ám a maga szépségei. Csak még nem jöttem rá, hogy mik azok…

**
Reggel hét órakor, a körülményekhez képest egész jól ébredtem. Talán a napsütés az oka. A tegnapi borús idő után itt a napsütés.  De lényegtelen, hogy mitől van jó kedvem, a lényeg, hogy jó és ennyi. Lementem a konyhába keresni valami reggelinek nevezhető dolgot. Végül a gabonapehelynél maradtam. Az mindig jól bevált reggeli, ha lusta vagyok, és általában az vagyok, tehát az esetek nyolcvan százalékában ezt eszem.
A reggeli után lezuhanyoztam, mivel este már nem volt hozzá energiám, majd fogat mostam. Kifésültem a hajamnak nevezett gubancot a fejemen aztán visszamentem a szobámba felöltözni. Nem gondolkoztam sokat azon, hogy mit vegyek fel. Egy fehér felsőt, egy kék rövidnadrágot és egy farmerkabátot vettem ki a szekrényből. Gyorsan felkaptam magamra és már indultam is a kórházba. 
 

-         Szia – köszöntem Niall-nek, mikor beértem hozzá.
-         Szia – köszönt ő is – látom már jobban vagy – mondta mosollyal az arcán.
-         Igen, határozottan jobban vagyok. eldöntöttem, hogy nem siránkozom többet, inkább megoldom a problémát – hogy én erre mikor jutottam? Hát körülbelül, pontosan, most.
-         Ennek örülök. És esetleg megtudhatom, mi volt a probléma? – kérdezte kíváncsian.
-         Összevesztem a barátommal – én tényleg nem akartam elmondani, de kicsúszott. Már egy napja nem beszéltem Aydennel és hiányzik, hogy neki bármit elmondhattam. Ezért is csúszott ki, pedig nem akartam. De most már mindegy. Viszont felvetődik a kérdés, hogy mi lesz velem, ha hosszabb ideig nem beszélek majd Aydennel?
-         Mióta vagytok együtt? Biztos hamar kibékültök – nyugtatott, amiért hálás voltam, aztán leesett mit mondott és röhögni kezdtem, mire hülyén nézett rám.
-         Mi nem… mi nem vagyunk együtt. Ő a legjobb barátom, sosem tudnék rá Úgy nézni – töröltem le egy könnycseppet, ami a nevetésem miatt keletkezett.
-         Jól van, na. Honnan kellett volna tudnom, ha úgy mondtad, hogy „a barátom”? – kérdezte sértődötten.
-         Ugyan már, ne durcáskodj. Örülök, hogy félreértetted, mert röhögtem egy jót – mosolyogtam rá hálásan.

**
Bevallom, egész jól elbeszélgettem Niall-el a nap folyamán. Észre sem vettem és már két óra volt. Már csak egy órám volt hátra a gyakorlatból a mai napra. Éppen arról vitatkoztunk, hogy Nicki Minaj vagy Lady Gaga az ijesztőbb, amikor megcsörrent a telefonom. A kijelző ismeretlen számot jelzett, ezért nem tudtam, hogy felmerjem e venni, vagy sem. Végül bocsánatot kérve kimentem a folyosóra és felvettem.
-         Halo?! – szóltam bele bizonytalanul.
-         Loreen Dawis-t keresem – szólalt meg a vonal másik végéből egy mély férfihang.
A név hallatán megdermedtem. 12 éve hallottam utoljára ezt a nevet… Nem mondtam semmit csak kinyomtam a telefont és igyekeztem elfelejteni az imént hallott nevet.

7. rész

Sziasztok Drága Olvasóim!
Ez a rész most kicsit hosszabb lett, mint az előzőek, remélem észrevehetően, bár ebben nem vagyok biztos... :/
Köszönöm szépen a kommenteket és a 14 feliratkozót!!! :D
Jó olvasást!
Angi xx

7. rész
Akkor talán nem is vagyunk igazi barátok!
 
Kérdése hallatán azonnal megdermedtem. Az volt az egyetlen szerencsénk, hogy épp leparkoltam, mert különben biztos, hogy karamboloztunk volna. Honnan tudhatja ezt egyáltalán? Tudtommal a saját anyanyelvén kívül csak franciául beszél. És még is mióta tudhatja? Lehet, hogy már pénteken is tudta?
A gondolataimban feltett kérdések közepette próbáltam minél közönyösebb arcot felvenni, hogy a hazugságom minél hihetőbb legyen.
-         Még is miről beszélsz? – fordulok végre felé pókerarccal.
-         Loreen, ne játszd a hülyét, te is tudod, miről beszélek! - háborodik fel – Megismétlem a kérdésem: mit akar tőled a Rio-i bíróság?
-         Honnan veszel te ekkora marhaságokat? Mondtam már, hogy az egyik ismerősöm írt nekem – tetettem felháborodást.
-         Ne vegyél hülyére. Felírtam a telefonomba a feladót, mert látszott rajtad, hogy meg vagy ijedve, és elmentem az egyik barátomhoz, ő pedig lefordította nekem, szóval semmi értelme tagadnod. Egész hétvégén és ma is vártam, hogy elmondod-e magadtól, hogy mi a baj, de nem tetted – lehetne ennél rosszabb a helyzetem?
-         Szóval nem bízol bennem és ezért kutakodsz? – kérdezem, legjobb védekezés, a támadás elve szerint.
-         Nem inkább te nem bízol meg bennem? – hát ez nem jött be – Azt hittem barátok vagyunk és elmondjuk egymásnak, ha baj van.
-         Azok vagyunk, de értsd meg, hogy nem szeretném elmondani neked! – kérem kétségbeesetten.
-         De miért? Hiszen tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, nem fogok rád más szemmel nézni emiatt! – próbál meggyőzni.
-         Értsd már meg, hogy nem fogok erről beszélni sem neked sem senki másnak! – emelem fel a hangom, mert elegem van. Nem a győzködéséből, hanem ebből az egészből. Végre sikerült talpra állnom és most jön ez a levél és mindent romba dönt, amit felépítettem.
-         Nem értem meg! Ha nem mondod el mi a baj, akkor még is, hogyan segítsek neked? – kérdezi.
-         Nem kértem, hogy segíts és, ha igaz barát lennél, akkor nem kérdezősködnél és kutakodnál utánam! – vágom a fejéhez dühömben.
-         Ha igaz barát lennél, nem kéne kérdezősködnöm és kutakodnom! – vág vissza, ami meglehetősen rosszul esik.
-         Akkor talán nem is vagyunk igazi barátok! – kiabálok.
-         Most, hogy ezt megbeszéltük én megyek is és remélem egyértelmű, hogy a meghívás hozzám ma estére érvényességét vesztette – mondja még utoljára, majd bevágja maga után az ajtót.
Leforrázva ülök a kormányt szorongatva a történtek után. Nem tudom elhinni, hogy most vesztettem el a legjobb és egyben egyetlen barátomat. Még mielőtt zokogásban török ki van annyi erőm, hogy visszatartsam addig, míg pár utcával arrébb nem érek egy játszótérhez. Ott azonban már nem szabok gátat a könnyeimnek. Kiadok magamból minden fájdalmat a sírással.
Egy rohadt levél mindent tönkretett. Soha sem hittem volna, hogy ez fog keresztbetenni a barátságomnak Ayden-vel. Azt hittem a múltamat el tudom titkolni, de úgy látszik ostoba voltam, hogy azt hittem soha sem kell szembenéznem vele. Megtanulhattam volna már, hogy hiába futok el a problémáim elől, úgy is rám találnak. Ennyit arról a hülye mondásról, hogy az idő minden sebet begyógyít. Ha tényleg így van, akkor miért érzem még mindig azt, amit akkor is éreztem, 2001. őszétől? Még mindig emlékszem arra az érzésre, ami hatalmába kerített, mikor rátaláltam a bátyámra…

13. Szeptember 2001.
A tv-ben a kedvenc mesém megy, a Scooby Doo. Egyszerűen imádom ezt a mesét, és ha felnövök nekem is lesz egy ilyen kutyám.
-           Kicsim, átugrok a boltba. Matthew-nak már szóltam. Fél óra és itthon vagyok, addig is fogadj szót a bátyádnak- jelent meg a nappaliban anya.
Homlokomra nyomott egy puszit, majd elindult. Én pedig tovább néztem, ahogy Scooby-ék elkapják a hó szörnyeteget. Ekkor Matt jött le zaklatottan a lépcsőn, kezében két bőrönddel. Elmegy? De, hiszen azt mondta, hogy nem hagy itt soha.
-           Matt, hová mész? – kérdeztem ijedten.
-           Gyere Lolo, elmegyünk – fél karral felvett a kanapéról, a másik kezében pedig az egyik bőröndöt vitte.
 Az előszobában letett a földre és segített bekötni a cipőmet és felvenni a kabátomat. Kimentünk az autójához és beültetett, a bőröndöt pedig betette a csomagtartóba.
-           Bemegyek a másik bőröndért, addig te maradj itt- mondta, s mivel anya azt mondta, hogy fogadjak szót neki, azt tettem, amit kért.
Vajon hova megyünk és miért? Lehet, hogy valami meglepetés? De nincs is szülinapom… Veszekedés hangja ütötte meg a fülemet, amely nem máshonnan jött, mint a házunkból. Kiszálltam az autóból és a ház felé közeledtem. Óvatosan nyitottam ki a bejárati ajtót, hogy észre ne vegyenek. Mikor beértem az előszobába, már azt is értettem mit mondanak és felismertem az idegent. Elbújtam a fal mögött, nem mertem odamenni. Percek múlva egy pisztoly hangját hallottam. Megmerevedtem és könnyek szöktek a szemembe. Ugye nem őt lőtték le? Ugye ez a hang csak a tv-ből jött? Mikor feleszméltem dermedtségemből, előjöttem a fal mögül. Szörnyű látvány fogadott. A gyilkos sehol, Matt pedig vérbe fagyva fekszik a földön, nem mozdul. Nyugodj meg Lori, nem halt meg, csak megint tréfálkozik. Odaszaladtam és leguggoltam mellé, majd rázogatni kezdtem a vállainál fogva.
-           Matt, kellj fel, tudom, hogy csak viccelsz, lebuktál – keltegetem mosollyal az arcomon – Nem hallod? Lebuktál, most már nem kell tovább játszanod.
De erre sem mozdult meg. Mikor pofozgatni kezdtem, hirtelen hátraugrottam. Hideg volt az arca. Zokogásban törtem ki, nem viccel, tényleg meghalt. A bátyám halott. Odamásztam hozzá és nem törődve azzal, hogy csupa vér leszek, fejemet ráhajtottam mellkasára és őt átölelve zokogtam tovább. Perceken belül anya vidám hangját hallottam, ahogy azt mondja „gyerekek, megjöttem”. Nem szóltam semmit és nem is mozdultam bátyám mellől. Mikor anya belépett a nappaliba és meglátott, felsikított majd ő is zokogásban tört ki. Ekkor apa is megérkezett és mikor meglátta Matt-et földbegyökerezett lábakkal állt a helyén… 

Az volt az a nap, ami mindent megváltoztatott. Onnantól kezdve jöttek sorra a sorscsapások rám és a családomra. Ezért is költöztünk London-ba, - mikor már csak én és anya voltunk egymásnak - hogy új életet kezdhessünk, de úgy látszik ez nem sikerült. És most érkeztünk ahhoz a részhez, hogy nem tudom mit tegyek. Októberben menjek vissza Rio-ba és tanúskodjak vagy maradjak itt és reménykedjek abban, hogy ha kiengedik Őt, akkor nem keres meg engem. Nyílván gondoskodni fog arról, ha esetleg oda mennék, akkor ne érjek el a bíróságig élve. Ha ezúttal elmondanám azt, amit láttam, akkor akár életfogytiglan-t is kaphat és ezt ő is tudja, ahogy azt is, hogy nem vagyok már az a befolyásolható kislány, aki legutóbb. Már semmivel sem tudna rávenni, arra, hogy tartsam a szám.
Gondolatmenetemnek a felkelő nap első sugarai vetnek véget, amelyek csak erőlködve jutnak át a vastag felhőrétegeken. Először azt hiszem, csak káprázik a szemem, de mikor meglátom, hogy hány óra is van, rájövök, hogy tényleg egész éjszaka itt voltam egy játszótér mellett az autómban és csak sírtam. Mikor ez tudatosul bennem, azonnal beindítom az autót és hazamegyek.

*
Első utam a fürdőszobába vezet. Majdnem teljesen megtöltöm a kádat vízzel, majd miután levetkőzök, beleülök. Kb. fél órán keresztül csak áztatom magam és, hagyom, hogy elgémberedett tagjaim fölengedjenek.
Miután kiszállok a kádból, betekerem magam egy törölközőbe és a tükör elé állok. Rettenetesen nézek ki. Szemeim piroslanak és duzzadtak a sok sírástól, de annyira, hogy ezt egy kilo smink sem takarná el, ezért úgy döntök, meg sem próbálkozom a sminkeléssel. Átcsörtetek a szobámba és beállok a szekrényem elé. Mielőtt eldönteném, mit veszek fel, kinézek az ablakon és a borult égboltra tekintettel - és a hangulatomnak megfelelően – előveszek egy fekete farmart, szürke hosszú ujjú felsővel és fekete kardigánnal.
 
Mivel nincs étvágyam, tv nézéssel ütöm el a maradék időmet. Kapcsolgatok a csatornák között, de semmi érdemlegeset nem találok, hiába minden erőfeszítés, már, ha a gombok nyomkodása annak számít. Igaz, most az én esetemben minden annak számít.

*
Kedvtelenül osztogatom a reggeliket. Úgy járkálok a folyosón, mint egy holdkóros élőhalott, zombi. Csak annyiban különbözök a zombiktól, hogy nem vadászok emberek agyára és nem foszlok, de ezeket leszámítva, teljes mértékben olyan vagyok. Lehet be kellett volna inkább telefonálnom, hogy beteg lettem és nem tudok bejönni. Jobban jártam volna.
-         Mi a baj? Mi történt? – kérdezi azonnal Niall aggódva, mihelyst meglát, mire még magamat is meglepve a nyakába borulok és zokogni kezdek.