4. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Már itt is van az új rész, ami egy újabb vasárnapot jelent, azaz holnap (sajnos) iskola...

Köszönöm szépen a kommenteket az előző részhez! :D

Remélem ez a rész is legalább annyira fog nektek tetszeni, mint az eddigiek... :)

Jó olvasást!

Angi xx

4. rész

A börtön buli

A kidobó ember régi ismerősként köszöntötte Ayden-t és beengedett minket. A sorban állók felháborodva morogtak. Lehet kárörvendő vagyok, de vicces volt látni, hogy nekik egy csomó időt várniuk kell, hogy bejussanak, mi meg két perc alatt bejutottunk. Sőt, biztos, hogy kárörvendő vagyok.

Mikor beértünk, nem ültünk le sehova, hanem egyből mentünk a táncparkettre. Imádok vele táncolni, ugyan is ő nem tud és ezért csak vicces figurákat vet be, amibe rendszerint én is bekapcsolódom, hogy ne csak őt nézzék hülyének. Na, meg így nem csak nekem ciki, hogy vele vagyok, hanem neki is az, hogy velem van. Így azért még is csak jobb.

**

Hajnali egy óra van, Ayden részeg, azt sem tudja, ki vagyok, csak vonyít, hogy „segítség, elrabolnak” pedig csak én próbálom éppen betuszkolni az autóba. Kimondottan vicces helyzet lenne, ha valaki nem vette volna komolyan és hívta volna ki a rendőrséget. Nos, igen, nagy az Isten állatkertje…

Két rendőr száll ki az autóból és közeledik felénk, miközben én még mindig próbálom őt betuszkolni, ő pedig visítozik.

-         Hölgyem, megtudhatnánk, hogy mit csinál? – kérdezte az egyik.

-         Próbálom betuszkolni a részeg barátomat az autóba és hazavinni – válaszoltam küszködve.

-         Akkor miért ordítozik, hogy éppen elrabolja? – kérdezte a másik.

-         Nem látják, hogy teljesen részeg? Már azt sem tudja, hogy ő maga kicsoda, nem várhatják el tőle, hogy engem felismerjen – dühöngtem.

-         Sajnálom, hölgyem, de be kell jönnie velünk az őrsre, amíg az úr ki nem józanodik és támasztja alá a maga állítását, miszerint ismeri magát – szólalt meg ismét az első.

-         Micsoda? Na, azt leshetik, hogy én magukkal menjek! – ellenkeztem.

-         Ne súlyosbítja a helyzetét hölgyem – szóltak rám.

Hiába volt minden próbálkozásom az ellenkezésre, betuszkoltak a rendőrautó hátsó ülésére Ayden-vel egyetemben és bevittek a rendőrőrsre. Engem belökdöstek egy cellába, Ayden-t pedig leültették az egyik székre.

Hát ez remek. Itt rohadhatok reggelig egy cellában, mert ez a nagyon okos berúgott. Csak kerüljek ki innen és olyat teszek, amiért visszazárnak ide. Az fix, hogy többet vele nem megyek el sehova sem, ahol van alkohol.

Megpróbáltam aludni, és amikor már majdnem sikerült, nevetés hangja ütötte meg a fülem. A hang irányába kaptam tekintetem és vicces látvány fogadott. Ayden a széken ülve, egymagában nevetett majd ledőlt a székről és mikor vissza akart ülni a székre visszaesett, de mivel az asztalt fogta kapaszkodónak, az rádőlt, mire nyöszörögni kezdett, majd újra felnevetett. Nem bírtam tovább, én is nevetni kezdtem rajta. Kár, hogy elvették a telefonomat, mert most felvehettem volna és holnap megmutathattam volna neki, hogy mit csinált.

**

Reggel hét óra van, és itt vannak a rendőrök, akik behoztak minket, én pedig olyan vagyok, mint a mosott sz*r. Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem nagyon tudtam aludni az éjjel vagy hajnalban, mindegy Az egyik rendőr éppen Ayden-t próbálja felébreszteni. Néhány perc múlva szerencsére sikerül és meg is kérdezik tőle, azt, amiért itt vagyunk.

-         Uram, meg tudja mondani, ki ez a hölgy – mutat felém a magasabbik.

-         Persze, ő Loren Hoover – válaszolja a fejét fogva – De, hogy kerültünk ide és miért van egy cellában?

-         Nos, hölgyem, úgy látszik igazat mondott, elmehet – mondta nagylelkűen és kiengedett.

-         Igazán nagyon köszönöm – mondtam gúnyosan mosolyogva.

Felnyaláboltam Ayden-t és elindultam kifelé. Ideadták a kocsi kulcsot és kikísértek. Nagy volt a kísértés, hogy elkiáltsam magam, hogy „sün” mielőtt elmentünk, de végül nem tettem meg. Kb. fél óra múlva már nálam voltunk. Segítettem Ayden-nek felmenni a lépcsőn és bekísértem a vendégszobába, majd lefektettem az ágyra. Lehúztam róla a felsőjét, majd a nadrágját is, betakartam őt és magára hagytam. Hiper sebességgel mentem a fürdőszobába és zuhanyoztam le majd mostam fogat. Átszaladtam a szobámba és magamra kaptam az első kezembe akadó ruhadarabokat, amik egy csíkos felső volt és egy fekete alsó.

 

Összepakoltam a szükséges dolgokat és már mentem is le a lépcsőn. A felénél sikerült megbotlanom a saját lábamban és legurulnom a lépcsőn. Szerencsére elég szerencsésen estem - már ha lehet ilyet – és nem sérültem meg. Újra talpra szökkentem és kivettem a szekrényből egy balerina cipőt. Felvettem és már rohantam is a kórházba. Az egész utat végig futottam. Végül tíz perces késéssel megérkeztem. A konyháig is futottam. Többször is majdnem elcsúsztam, de sikerült épségben megérkeznem. A konyhásnők eléggé csúnyán néztek rám, de nem szóltak egy szót sem. Gyorsan felrakodtam a tálcákat a kiskocsira és már mentem is fel a harmadik emeletre.

**

Éppen jöttem ki Niall kórterméből, amikor megláttam az ajtón a szobaszámát. 337-es. Szóval hozzá kell bejárnom majd mostantól… Hurrá! Remélem éreztétek az iróniát. Semmi kedvem minden nap bejárni hozzá és összefutni a göndörkével.

Miután visszavittem a konyhába a kiskocsit, visszamentem hozzá. Óvatosan nyitottam be, nehogy véletlenül ott találjam fürtöskét. Életemben először mellém állt a szerencse és csak egyedül volt bent.

-         Á… végre, már azt hittem nem is jössz – mosolygott rám.

-         Tulajdonképpen miért is kell itt lennem? – kérdeztem.

-         Hogy ne unatkozzak és, hogy beszélgessünk – válaszolt.

-         Miért nem kéred meg a barátaidat, hogy járjanak be hozzád sűrűbben? – tettem fel következő kérdésem.

-         Azért, mert tegnap délután el kellett utazniuk – mondta kicsit lelombozódva.

-         És a szüleid? Őket még egyszer sem láttam itt – úristen, milyen tapintatlan vagyok. Lehet, hogy nincsenek is szülei, én meg itt kérdezgetem őt róluk.

-         Ők Írországban laknak és nem tudnak most idejönni – válaszol még szomorúbban.

-         Öhm… én sajnálom, hogy csak úgy kérdezősködtem, nem akartam – mentegetőztem.

-         Semmi baj, de most te jössz. Hogy hívnak? – kérdezte, én pedig értetlenül néztem rá, hiszen tegnap már tisztáztuk, kit, hogy hívnak – Úgy értem, mi a teljes neved?!

-         Loreen Hoover, és a tiéd? – kérdeztem vissza.

-         Niall Horan – válaszolt, majd furcsán kezdett rám nézni, amit nem értettem.

-         Miért nézel rám így? – kényelmetlenül éreztem magam.

-         Ja, semmi, bocsi. És hány éves vagy? – tette fel következő kérdését.

-         19, te? – leültem az ágya melletti székre.

-         Én is. Mesélsz magadról? – kérte.

-         Öhm… – haboztam, jó ötlet ez? – mit szeretnél tudni?

-         Mindegy, csak mesélj magadról valamit – bíztatott.

-         Hát, rendben… Egészen nyolc éves koromig Rio de Janeiro-ban éltem a családommal, de aztán történtek dolgok és édesanyámmal ideköltözünk. Anyám nagyon sokat dolgozott, hogy be tudjon íratni London egyik legjobb iskolájába. Hiába mondtam, hogy nekem jó akármilyen iskola, ő azt mondta, azt szeretné, ha a legjobba járhatnék. Mivel ő ezt tette értem, én kötelességemnek éreztem, hogy kihozzam magamból a legjobbat és minden évben kitűnőnek lennem. Ennek pedig meg is lett az eredménye, mivel most az orvosi egyetemre járok – fejeztem be a mesélést.

-         Anyukád biztos büszke most rád – mondta mosolyogva, én pedig éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Felpattantam a székről és beszaladtam a mosdóba – Valami rosszat mondtam? – szólt utánam.

Miután becsukódott az ajtó, nekidőltem és végigcsúsztam rajta. Erősen koncentráltam, hogy ne sírjam el magam. Nem sírhatom el magam mindig, akárhányszor csak megemlíti valaki az anyámat. Már túl kellett volna tennem magam rajta.

Pár perc múlva, mikor sikerült összeszednem magam, megmostam az arcom, majd visszamentem Niall-höz.

-         Minden rendben?  - kérdezte aggodalmasan.

-         Persze – mondtam egy álmosollyal. Elég rosszul sikerülhetett, mert láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de szerencsére volt olyan tapintatos, hogy ne kérdezzen rá, mi a baj – Most mesélj te valamit magadról – kértem, miközben visszaültem az ágy mellett elhelyezkedő székre…

3. rész

Sziasztok drága olvasók! :)

Bocsi, hogy ilyen "későn" hozom. Hoztam volna én négy órával ezelőtt is, de nem voltam gépközelben...

Köszönöm szépen a még több feliratkozót és a kommenteket is! Nagyon jól esik, hogy látom, tetszik nektek a történet.

Szóval, csak... köszönöm nektek!!

Jó olvasást!

Angi xx

3. rész

Új feladat

Az ébresztőórám hangos csörgése helyett arra kellett ébrednem, hogy valaki rám veti magát. Hát mit ne mondjak, nem volt túl kellemes érzés.

-         Kapsz két másodpercet, hogy leszállj rólam. Amennyiben ez nem történik meg, nem kapsz reggelit – morogtam csukott szemmel.

-         Gonosz vagy, ugye tudod? – kérdezte Ayden miközben lemászott rólam.

-         Megszoksz vagy megszöksz, te döntésed – mondtam mosolyogva miközben kiszálltam az ágyamból.

-         Mivel szeretem a főzted, ezért az elsőt választom, de csak is ezért – figyelmeztetett.

-         Tudod még mindig nem jöttem rá, hogy miért is barátkozom veled – mondtam eltűnődve.

-         Talán a cuki pofim miatt – adott ötletet.

-         Lehet, bár ezzel csak az az egy bökkenő van, hogy nem cuki a pofid – mondtam vigyorogva.

-         Mit mondtál? – kérdezte.

-         Jól hallottad – biztosítottam.

-         Na, várjál csak – mondta majd elindult felém.

Sikerült kikerülnöm őt és elfutnom. Kifutottam a szobámból, majd le a lépcsőn. Hallottam, hogy ő is jön utánam. A nappaliban megkerültem a kanapét és kárörvendően vigyorogtam, hiszen innen sehogy sem tud elkapni. A vigyor az arcomra fagyott mikor átugrotta a kanapémat. Épp, hogy el tudtam ugrani. Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, vagy is gondoltam felfutok, de nem is én lennék, ha nem estem volna pofára… Gyorsan felálltam még mielőtt még az a majom utolért volna. Befutottam a szobámba és bezártam magam mögött az ajtót.

-         Hé, ez csalás – mondta miközben az ajtón dörömbölt.

-         Tudtommal nem voltak szabályok, tehát nem minősíthető csalásnak – válaszoltam elégedetten magammal.

-         Jól van, okoskatörp, most te nyertél, de ne feledd ez nem lesz mindig így – mondta, majd hallottam, hogy lemegy a lépcsőn.

Csak percek elteltével mertem kimenni a szobámból. Gyorsan besiettem a fürdőszobába és magamra zártam. Levetkőztem, majd lezuhanyoztam. Egy szál törölközőben lopakodtam vissza a szobámba. Kivettem a szekrényemből egy hosszúnadrágot és egy szürke felsőt. Magamra kapkodtam őket, majd visszamentem a fürdőszobába fogat mosni.

 

Miután végeztem, lementem reggelit készíteni. Ayden a nappaliban ült és a Tom és Jerry-t nézte. Cseppet sem gyerekes, á dehogy. Mondjuk, én beszélek, aki a mai napig is nézi a Scooby Doo-t? Nem szóltam semmit csak mentem tovább utamra. Gyorsan összedobtam a szokásos reggelinket, amit, akkor eszünk, amikor egymásnál alszunk. Kivittem egy tárcán a nappaliba és ott fogyasztottuk el. Mikor én végeztem a reggelivel, elvittem a tálat a konyhába, majd felmentem a szobámba a táskámért, aztán kivettem egy cipőt a cipős szekrényből.

-         Nekem most mennem kell. Ha hazamész, akkor ne felejtsd el bezárni az ajtót és a kaput is. Nem szeretném, ha arra kéne hazajönnöm, hogy kipakolta valaki a házamat – figyelmeztettem.

-         Jól van anyuci – adta az értelmes választ Ayden.

-         Jó is legyen! Na, szia – köszöntem el tőle egy öleléssel és már mentem is.

~o~

Vettem egy nagy levegőt mielőtt beléptem volna a szőke hajú fiú szobájába. Még mindig elpirulok, ha belegondolok, milyen béna voltam tegnap. Lassan nyitottam ki az ajtót és mielőtt beléptem volna szétnéztem, hogy van-e bent nála valaki. Nem szeretnék összefutni azzal a göndör hajú gyerekkel. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy a szőke fiún kívül egy árva lélek sem tartózkodik a szobában, bementem.

-         Jó reggelt – köszöntem, s közben nagyon óvatosan tettem le a tálcát, nehogy megismétlődjön a tegnapi eset.

-         Neked is - köszönt vissza és vigyorogva figyelte, milyen lassan haladok.

-         Tényleg nagyon sajnálom a tegnapit – kértem még egyszer bocsánatot, miután sikeresen eljutott hozzá a reggelije.

-         Mondtam már, hogy semmi baj. Nem haragszom érte – nyugtatott meg.

-         Értem, és köszi – mosolyogtam rá, majd magára hagytam.

Levittem a kocsit a konyhába, majd felmentem Lara-hoz. Már az ajtaja előtt álltam, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülem. Odanéztem, ahonnan a hangokat véltem hallani és megláttam az éppen a sarkon beforduló fiúkat, akik tegnap ott volt a bénázásomnál. Ott volt köztük a göndör is. Gyorsan, mielőtt még megláttak voltam bementem Lara szobájába. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, miután becsuktam magam után az ajtót. Mikor megfordultam Lara éppen az ágyán ugrált. Majd’ kiugrott a bőréből örömében, hogy ma este visszajönnek a szülei és holnap végre hazamehet. Mondjuk meg is értem, hiszen több mint nyolc hónapot itt töltött a kórházban.

 ~o~

Egy órakor ismét az ételek kiosztásával foglalatoskodtam. Elvittem a reggeli maradványait vagy az üres tálakat, attól függ ki, mennyit bírt enni és oda adtam az ebédeket.

Megint óvatosan mentem be az utolsó szobába. Szerencsém volt, göndörke és társai már nem voltak bent barátjuknál.

-         Szeretnék gratulálni azért, amit Harry-vel tettél – mondta vigyorogva a szőke és pacsira tartotta a kezét.

-         Ki az a Harry? – kérdeztem.

-         Nem tudod, hogy ki Harry? – kérdezte döbbenten.

-         Honnan kéne tudnom, ha még életemben nem láttam? – értetlenkedtem.

-         A göndör hajú srác, aki tegnap utánad ment – mondta, mire megvilágosodtam – Tegnap este felhívta a számot, amit megadtál neki és elégé beégett. Egyedül az volt a szerencséje, hogy nem mutatkozott be – mondta nevetve, mire én is elmosolyodtam – Eléggé bepöccent. Azt mondta, ha megtalál, akkor el fogja lopni a telefonod, hogy megtudja a számod…

-         Ennek nagyon örülök, – remélem mindenki érezte az iróniát - de most mennem kell – mondtam és elindultam kifelé.

-         Várj! – szólt utánam – Nem maradsz itt beszélgetni?

-         Bocsi, de most nem lehet. Talán majd holnap, de az sem biztos, mert addig még kaphatok akár milyen feladatot – vázoltam a helyzetet.

-         Akkor legalább a nevedet megtudhatom? – kérdezte.

-         Az attól függ, hogy miért akarod tudni… – néztem rá felvont szemöldökkel.

-         Nyugi, nem fogom továbbadni Harry-nek, csak tudni akarom, hogy szólíthatlak – talán nem volt jó döntés, de beadtam a derekam.

-         Loreen vagyok. Téged, hogy hívhatlak? – kérdeztem és kezet nyújtottam neki.

-         Niall vagyok – válaszolt mosolyogva.

-         Nos, Niall, örülök, hogy megismerhettelek, de nekem most mennem kell. Szia – köszöntem el és visszamentem Lara-hoz.

 ~o~

Háromkor elbúcsúztam Lara-tól és átadtam neki a plüssmacit, amit tegnap vettem útközben a rádióállomás felé. Nagyon örült neki és ennek örültem. Legalább ez majd emlékezteti rám. Megígértette velem, hogy majd meglátogatom őt valamikor otthon. Leírtam neki egy papírra a telefonszámom, hogy ha baj van vagy csak „beszélni” szeretne, akkor tudjon sms-t küldeni nekem.

Már éppen mentem volna ki a kórház bejáratán, amikor utánam szólt a recepciós pultnál ülő nő.

-         Loreen! Idejönnél egy kicsit? – kérte.

-         Persze. Mit szeretnél? – kérdeztem kedvesen.

-         Holnaptól új feladatot kapsz az étel kiosztás mellett, mivel Lara szülei ma visszajönnek. A 337 szobában lévő beteg arra kérte a kórház vezetőségét, hogy küldjünk be hozzá téged, mert unatkozik egész nap egyedül. Szóval mostantól oda kéne bejárnod – mondta el feladatomat.

-         Rendben, ott leszek. Akkor én most megyek is haza. Szia – köszöntem el, majd most már végre elhagytam a kórház területét.

~o~

-         Mi lenne, ha elmennénk bulizni? – kérdezte csökött agyú barátom.

-         Komolyan csütörtök este akarsz bulizni? – kérdeztem nagyon értelmes fejet vágva – Lehet, hogy neked elég délben felkelned, mert nincs dolgod, de emlékeztetnélek, hogy nekem gyakorlatom van reggel nyolctól.

-         Tudom, de nem maradnánk túl sokáig, csak gyere el velem, kérlek – könyörgött és mikor látta, hogy nem hat meg, letérdelt elém és úgy könyörgött tovább.

-         Jó, rendben, de legkésőbb egykor eljövünk – mondtam feltételem.

-         Imádlak! – mondta, majd egy hatalmas cuppanóst nyomott az arcomra – Akkor tízre ott vagyok érted.

-         Rendben, várni foglak – mondtam, majd beszálltam a kocsimba és hazahajtottam.

 ~o~

Miután hazaértem, gyorsan készítettem magamnak valami vacsorát, aztán elmentem készülődni. Lezuhanyoztam, fogat mostam, kivasaltam a hajam, majd felvettem az egyetlen szoknyámat és mellé egy kalapot.

 

Gondolom kitaláltátok, hogy nem nagyon szeretem a szoknyákat. Legalábbis az, hogy csak egy van, erre enged következtetni… Lementem az előszobába és kivettem egy magas sarkú cipőt a szekrényből. Két perc alatt fel is szenvedtem magamra. Kb. hét perce vártam, hogy megérkezzen a fuvarom, alias tökfej, alias Ayden, mikor meghallottam a dudaszót. Bezártam az ajtót és a kaput, majd beszálltam az autóba.

-         Csini vagy, hordhatnál gyakrabban szoknyát – mondta vigyorogva, mert tudta, hogy ezzel csak idegesít.

-         Te meg használhatnád többet az agyad, tök jól szokott állni, mikor nagy néha használod – kacsintottam rá.

-         Jól van, értem, ha szoknyában vagy, nem dicsérlek meg – mondta sértődötten.

-         Ja, mert ezt nem azért mondtad, hogy idegesíts… – mondtam szem forgatva.

-         Vezessünk be egy szabályt: az én autóm az én váram, tehát nem szólsz be, ha csak nem akarsz gyalogolni – ha látnátok azt az önelégült arcát…

-         Oké, de akkor ezt is: az én házam az én váram, tehát nálam nem eszel – most én vágtam ugyan olyan elégedett képet.

-         Oké, hagyjuk inkább a szabályokat, nem kellenek – visszakozott.

-         Én is így gondoltam – mosolyodtam el.

Hamarosan megérkeztünk az Ayden által választott szórakozóhelyre. Fél órába telt csak az, hogy találjunk egy parkolóhelyet. És, ahogy elnéztem a hosszú sort a bejáratnál, egész éjszaka itt táborozhatunk, mire bejutunk.

-         Nem lenne jobb hazamenni? Nem akarok egész éjszaka itt állni – nyafogtam.

-         Nyugi, ismerem a hely tulaját, el van intézve minden, gyere – fogta meg a kezem és húzott el a sor mellett…