23. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket! :D

Bizonyára mindenki hallott már a Google Reader megszűnéséről, amennyiben mégsem, akkor itt olvashattok róla.

Jó olvasást! :)

Angi xx

23. rész

Ez nem kezdet, ez a vég.

Eljött ez a nap is, augusztus 13.-a, a temetés napja. Hát nem furcsa, hogy életem legrosszabb eseményei mind ehhez a számhoz köthetők? Először a bátyám halála, ami 2001. szeptember 13.-án volt, majd anya temetése, ami szintén szeptember 13.-án volt és most Ayden temetése.

Szörnyű az az érzés, amikor rájössz, hogy lassan minden szeretted eltemeted, és nem marad senkid. Ezt az érzést senkinek sem kívánom. Olyan, mint ha minden egyes alkalommal elveszítenél magadból egy darabot és szépen lassan üressé válsz belülről, majd ha már nem maradt benned semmi, végleg felőröl.

Reggel mikor felébredtem, akkor jöttem rá igazán, hogy ez tényleg a valóság, hogy Ayden tényleg meghalt és nem láthatom őt többé. Zárt koporsós temetés lesz, hiszen senki sem szeretné látni felrobbant és szétégett testének maradványait. Azt hiszem így jobb is, legalább nem kell látnom a koporsóban fekve, mint aki csak alszik, pedig már soha többé nem kel fel.

Már fél hétkor talpon voltam. Egyszerűen nem bírtam tovább az ágyban maradni. Azt hiszem örülhetek, ha aludtam az éjszaka három órát. Az arcomon is meglátszik. Az arcom beesett volt és megdagadtak a szemeim a sok sírástól. Ezt még egy kilo sminkkel sem lehetne eltűntetni, de nem is kell, hiszen ez egy temetés lesz, ahol mindenki sír.

Reggelire Ayden kedvencét készítettem, de hiába, egy falat sem ment le a torkomon, pedig én tényleg próbáltam letuszkolni a torkomon pár falatot. Miután feladtam a harcot, elmentem inkább fürdeni, hátha attól egy kicsit javulna a helyzetem. Kivételesen a kádban fürödtem. Teleengedtem forró vízzel, majd megmártóztam benne. Minimum egy órán át feküdtem benne, de nem segített, még mindig ugyan olyan rosszul voltam és a visszatartott zokogás miatt hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Azt hiszem, rajtam már semmi sem segít. Jobb, ha nem is próbálkozom többet, el kell fogadnom a tényt, hogy menthetetlen vagyok. Talán egyszer majd sikerül magam túltenni a történteken, de az még nem most lesz és nem is a közeljövőben.

A szekrényem előtt állva hatalmas dilemmába kerültem, hiszen mégsem mehetek akármiben legjobb barátom utolsó útjára. Döntésképtelenségem közepette, eszembe jutott a születésnapi ajándékom, amit Ayden adott. Úgy döntöttem azokat a darabokat veszem fel, amelyeket tőle kaptam, hogy ezzel is megmutassam szeretetemet iránta.

 

Miután felöltöztem, megcsináltam a hajamat, majd összeszedtem egy táskába a legfontosabb dolgokat, többek között két csomag zsebkendőt is betettem, mert biztos voltam benne, hogy nem úszom meg sírás nélkül.

Végül felvettem lábbelimet és elindultam. Először a virágoshoz mentem a koszorúért és a pár szál fekete rózsáért. Mikor minden megvolt, ami kellett, elindultam a temetőbe. Hosszú volt az út, mivel egy városszéli temetőben fogják végső nyugalomra helyezni.

Mire odaértem már rengetegen voltak. Családtagok, barátok, munkatársak, szinte mindenki ott volt, aki ismerte őt egy kicsit is. Ez is mutatja, hogy milyen is volt ő valójában. Mihelyst megláttam a szüleit, odamentem hozzájuk és megöleltem őket köszönésképp. Látszott rajtuk, hogy megviselte őket fiuk halála. Soha, egyetlen emberen sem láttam még akkora fájdalmat, mint ami rajtuk látszott.

A pap hamarosan elkezdte beszédét, amit mindenki hangtalanul hallgatott végig. Már az elején elbőgtem magam. Azt hittem ennél már nem érezhetem magam rosszabbul, de tévedtem, mert mikor megláttam, hogy majdnem mindenki sír, még nagyobb bűntudatom lett, mint volt. Az egész az én hibám. Ha én nem lennék, akkor most nem lenne itt ez a sok ember, hogy Aydent gyászolja, mert ő még mindig vidáman élné életét.

A pap után én következtem. Összeszedtem magam és kisétáltam az imént említett személy helyére.

-         Tudom, sokan úgy tartják a halál csak egy új kezdet, de én nem így gondolom. Hogyan is lehetne egy kezdet az, hogy egy koporsóban fekszel a föld mélyén? Ez nem kezdet, ez a vég. Ayden nem ilyen véget érdemelt. Még mindig élnie kellene aztán évek múlva elvennie élete szerelmét, majd gyerekeket nevelni. Egy boldog életet érdemelt volna és e helyett ezt kapta. Mindenki kedves és segítőkész fiúnak ismerte meg, de ez korántsem volt minden. Tudták, hogy adakozott a beteg gyerekek részére? Hogy gyűjtést akart szervezni nekik? Számára a családja volt a legfontosabb, mindig próbált sok időt tölteni a szüleivel és segített nekik minden lehetséges módon, mikor szükség volt rá. A lehető legjobb barát volt, minden tekintetben. Ő mindig próbált a lehető legjobban cselekedni és nézzék meg hová jutott. Hát ennyit érne az ember próbálkozása, hogy jó ember legyen? Mindenki azt mondja, ő már egy jobb helyen van. Próbálom én is ezt hinni, de még is honnan tudhatnánk? Járt már valaki ott ahol most ő van? Tudja egyáltalán valaki biztosan, hogy létezik olyan, hogy mennyország? Mikor ő meghalt, a hitem is vele halt. Többé már nem hiszek a túl létben és maguknak sem kellene… - fejeztem be.

Tudom, hogy nem egy tipikus búcsúbeszéd volt, de kiborultam és egyszerűen nem tudtam leállni. Dühös voltam mindenre és mindenkire, de legfőképpen Istenre, már ha létezik egyáltalán. Hogy hagyhatta, hogy ez történjen? Ayden volt a legjobb ember, akit valaha is ismertem és még is így végezte. Az élet morbid és igazságtalan.

Nem vártam meg a temetés végét. Elfutottam a parkolóba és beültem a kocsimba. A kormányra dőlve zokogtam. Nem bírtam tovább. Ki kellett végre adnom magamból.

Az ég hatalmasat dörrent, majd leszakadt az ég. Mintha csak a természet is úgy érezne, ahogyan én.

Órákon át csak esett. Mikor aztán véget ért a vihar, kiszálltam a kocsiból és visszamentem a sírhoz, hogy rendesen elbúcsúzhassak Aydentől. Már senki sem volt ott, a temető teljesen kiürült. Gyönyörű márványsírja volt, ami most virágok tömkelegével volt tele.

-         Szia Ayden… Hiányzol! Tudod, sosem gondoltam volna, hogy valóra válik mondásod, miszerint egyszer még a sírba viszlek… - nevettem fel keserűen, majd sírni kezdtem – Én annyira sajnálom. Nem akartam, hogy ez történjen. Tudom, most valószínűleg utálsz engem és meg is értem, de tudnod kell, hogy te voltál a legfontosabb személy az életemben. Nagyon sok mindent köszönhetek neked és ezekért a dolgokért örökké hálás leszek neked! – hallgattam el egy kicsit, amíg meg nem nyugodtam valamelyest – Tudom, hogy nagy valószínűséggel nem is hallasz engem, de gondoltam hátha mégis… - bizonytalanodtam el – És lenne itt még valami. Szeretnék ígéretet tenni neked, Markkal kapcsolatban. Ígérem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy megtaláljam ellene a bizonyítékokat és élete végéig rács mögé juttassam és azt is ígérem, hogy a gyilkosodat is meg fogom találni és nem fogja megúszni a gyilkosságot! – jelentettem ki határozottan – Azt hiszem, eljött a búcsú ideje… Szeretlek, ezt, kérlek soha ne felejtsd el!

Letettem sírjára én is virágomat, majd egy perc hallgatás után visszamentem a parkolóba. Beszálltam az autóba és hazamentem. Tudtam, hogy mostantól más lesz az életem és, hogy talán már nem is fog olyan sokáig tartani, mint azt kislánykoromban hittem, de nem féltem, mert tudtam, hogy ennek így kell történnie. Kész voltam a harcra, akár az életem árán is.

22. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Bocsi a késésért, de tegnap ötkor értem haza és fárasztó napom volt ezért lusta voltam megírni a részt... 

Szeretném megköszönni a kommenteket, amiket írtatok az előző részhez és nagyon szépen köszönöm a feliratkozásokat! :)

Jó olvasást!

Angi xx

22. rész

Nem érted teszem…

-         Loreen vagyok – szóltam bele reszketeg hangon.

-         Hagyj békén és menj el – mondta dühösen mihelyst felfogta, hogy mit mondtam.

-         Kérlek, Harry, segítened kell – kértem sírva – Niall veszélyben van! - fél perccel később nyílt a kapu és Harry mérges tekintettel vizslatott.

-         Mibe keverted? – zörrent rám.

-         Kérlek, ezt ne itt beszéljük meg – lehet, hogy most is figyelnek.

Fejével intett, hogy kövessem majd elindult be a házba. Egy rövid kövekkel kirakott járdán mentünk az ajtóhoz, onnan az előszobán keresztül a nappaliba. Leült az egyik fotelba és intett, hogy én is nyugodtan helyet foglalhatok. Én is leültem egy fotelba és próbáltam összeszedni gondolataimat. Nem tudtam, hogyan is kéne belekezdenem. Hosszú ideig nyúlt a csend, amit ő tört meg.

-         Elmondanád végre, hogy mibe keverted Niallt? – kérdezte türelmetlenül.

-         Először is én nem akartam őt ebbe belekeverni, nem akartam, hogy baja legyen, sokat jelent számomra, sosem ártanék neki szándékosan és… - kezdtem magyarázkodni.

-         Nem érdekelnek a kifogásaid, csak mondd már el végre, hogy mi van – utasított. Vettem egy mély levegőt, majd miután kifújtam azt, belekezdtem a mesélésbe.

-         Tízen két évvel ez előtt, szemtanúja voltam annak, hogy egy bűnöző megöli a bátyámat. Mikor a rendőrök kérdezték, hogy láttam-e valamit, nem szóltam semmit, nem mertem elmondani. Pszichológushoz vittek, hátha az ki tudja szedni belőlem, de neki sem sikerült. Aztán elkapták a gyilkos egy másik bűntény kapcsán és nekem el kellett mennem a tárgyalásra tanúnak. Ott sem mondtam semmit, mert megfenyegetett, hogy megöli az anyámat. Aztán végül lecsukták. Ez után elhagytuk Riot és ide költöztünk anyámmal. Minden rendben volt egészen két hónappal ez előttig, amikor is kaptam egy levelet az állami bíróságtól, hogy amennyiben nem tanúskodom októbert tizenegyedikén a tárgyaláson, szabadlábra helyezik. Ez után sorra érkeztek a fenyegetések egy nőtől. Többször kellett pénzt adnom a hallgatásáért és dolgokat kellett megtennem neki. Ilyen volt például az is, amikor bekerültél a barátnőddel az újságba. Én csináltam a képeket és vittem be a szerkesztőségre. Én tényleg nem akartam megtenni, de nem volt más választásom. Ha nem tettem volna meg, akkor elárult volna annak a szemétládának. Persze, mint később kiderült végig neki dolgozott. Ma este, merényletet akart elkövetni ellenem, de nem úgy sült el a dolog, ahogy tervezte… - itt egy kicsit megálltam és vártam, hogy sírás nélkül ki tudjam mondani – A kocsimba elrejtett egy bombát. Niall eljött a munkahelyemre, mert beszélni szeretett volna velem… én elmentem vele és megbíztam a legjobb barátomat, hogy vigye haza a kocsimat. Útközben… felrobbant. Az a gyilkos megölte, miattam halt meg – sírtam el magam – Én… nem akartam ezt. Azt hittem, hogy itt nem talál majd rám, de tévedtem – töröltem le könnyeimet - És most Niall is veszélyben van miattam. Tudnak róla, hogy sokat jelent nekem, lehet, hogy fel akarják majd használni ellenem és azt nem hagyhatjuk. Harry, meg kell védenünk, bármi áron! – nem reagált, csak döbbenten nézett maga elé és próbálta megemészteni az előbb elhangzottakat.

-         De még is ki ez a gyilkos? – nyögte ki.

-         A neve Mark Dawis. Ő Dél-Amerika legnagyobb drogbárója, ő az apám – mondtam megsemmisülten.

-         Hogy mi? – kérdezte egy oktávval magasabb hangon – Ezt Niall tudja?

-         Persze, rögtön azzal kezdtem, amikor bemutatkoztunk egymásnak, hogy Lori vagyok és a Rio-i drogbáró lánya. Gondolkozz már egy kicsit az Isten szerelmére – háborodtam fel, holott semmi jogom nem volt hozzá, de ez az éjszaka teljesen kifordított önmagamból – Senki nem tud róla rajtad kívül.

-         Még is miért barátkoztál vele, ha tudtad, hogy baja lehet belőle? Miért nem kerülted el? – kérdezősködött tovább.

-         Mert azt hittem, hogy ha rám is találnak, csak engem fognak bántani, aztán mikor rájöttem, hogy ez nem, így van, már túl sokat jelentett nekem ahhoz, hogy csak úgy eltaszítsam magamtól – hajtottam le a fejem.

-         Ha csak egy haja szála is meggörbül a te hülyeséged miatt, esküszöm, hogy azt nem éled túl – dühödött be ismét.

-         Ez engem nem érdekel, csak is az érdekel, hogy védd meg őt, fogadj fel hozzá testőröket, zárd be valahova vagy tudom is én, csak ne hagyd, hogy baja essen! – hadonásztam össze vissza.

-         És te mit fogsz csinálni? – kérdezte.

-         Elmegyek Rioba – mondtam el döntésemet, amely abban a pillanatban született.

-         De, meg fognak ölni… - akadékoskodott.

-         Az egyáltalán nem olyan biztos… Hidd el, én is tudok meglepetést okozni nekik – jelentettem ki elszántan – Már csak azt szeretném megkérdezni, hogy számíthatok-e rád Niall védelmében vagy sem?

-         Nem hagyom, hogy baja essen – hangja magabiztosan és elszántan hangzott – El sem fogsz tőle köszönni, mielőtt elmész? – kérdezte – Megérdemelné, hogy tudja az igazságot…

-         Talán meglátogatom, mielőtt elmegyek – álltam fel a fotelből – Köszönöm, hogy segítesz – álltam meg az ajtóban.

-         Nem érted teszem… - mondta.

-         Tudom, de én akkor is köszönöm – ez volt az utolsó szavam hozzá.

**

Az egész szobámat feltúrtam már, de még mindig nem találtam a levelet, amit Adam adott át nekem, mikor idejött Ashelyvel. Már csak a zoknis fiókom volt hátra. Kihúztam a szekrényből a fiókot és a földre borítottam tartalmát. A sok zokni között megláttam a keresett dolgot. Kivettem a kupacból és kinyitottam.

Kedves jó barátom, Adam:

Ezt a levelet arra az esetre írom neked, ha történne velem valami. Nemrég rájöttem néhány dologra az apámról. Nagyon gyanús volt nekem már egy ideje, ezért kutakodni kezdtem utána, és most sikerült olyan bizonyítékokat találnom, amivel börtönbe juttathatom. A bizonyítékokat, biztonsági okok miatt, olyan helyre rejtettem, ahol csak a húgom, Loreen Dawis találhatja meg. Kérlek, segíts neki megkeresni a bizonyítékokat, ha eljött az idő és vigyázz rá helyettem is.

Matthew Dawis

Olvastam el magamban újra és újra, hátha van benne számomra egy titkos üzenet, hogy még is hol kezdjem el keresni a bizonyítékokat, de nem volt benne semmi. Elővettem telefonom és bepötyögtem a lap aljára firkantott telefonszámot. Mielőtt még megnyomtam volna a „hívás” gombot, eszembe jutott, hogy nem hajnali háromkor kéne zaklatnom Adaméket, ezért inkább csak elmentettem a számot, majd elmentem lezuhanyozni és lefeküdtem aludni.

Reggel mikor felébredtem az volt az első dolgom, hogy felhívjam Adamet. Megkerestem a névjegyzékben a hajnalban mentett számát és már hívtam is. A harmadik csörgés után fel is vette.

-         Itt Adam Jhones – szólt bele hivatalos hangon.

-         Szia, Lori vagyok. Találkozhatnánk? –tértem egyből a tárgyra, nem volt arra időnk, hogy még körítsek is.

-         Szia. Persze. Mikor és hol? – kérdezte.

-         Nálam és amilyen hamar csak lehet – válaszoltam miközben a lépcsőn haladtam lefelé.

-         Akkor másfél óra múlva ott leszek – mondta.

-         Rendben, várni foglak – tettem le a telefont, majd figyelem elterelés képen elkezdtem megcsinálni a reggelim.

Az idő egy csiga lassúságával halad és én úgy éreztem hamarosan bedilizek. Mire letelt a másfél óra már kétszer zuhanyoztam le, rendet tettem a szobámban, takarítottam a konyhában és folyamatosan tömtem magamba a csokit. Tiszta idegroncs lettem. Kikészít ez az egész, ha esetleg túlélem, beiratkozok egy elmegyógyintézetbe. Mikor meghallottam a csengő hangját már rohantam is ajtót nyitni. Kicsit meglepődtem mikor egy ember helyett ketten álltak az ajtóban, de nem törődtem vele. Behívtam őket és leültünk a nappaliban.

-         Szóval… mi volt olyan fontos, hogy személyesen kell róla beszélni? – kérdezte Ashley éllel a hangjában.

-         Visszamegyek veletek és megkeresem a bizonyítékokat – jelentettem ki nem is törődve az ellenségeskedő lánnyal.

-         Miért gondoltad meg magad? – kérdezte óvatosan Adam. Sejtette, hogy nem jókedvemből döntöttem így.

-         E miatt az egész miatt meghalt a legjobb barátom. Ha nem teszek semmit, csak itthon ülök ölbe tett kézzel, akkor másoknak is baja eshet, ezért úgy döntöttem, hogy nem engedem, hogy kiengedjék a börtönből, még ha ez az életembe is kerül – mondtam elszántan – Viszont szerintem nem lesz elég október másodikán oda utazni, előbb kell mennünk, ha meg akarjuk találni a bizonyítékokat.

-         Rendben, mikorra gondoltál? – érdeklődött.

-         Szeptember elsejére. Addigra lerendezem az iskolámban, hogy egy félévet halaszthassak és a munkahelyemet is el tudom intézni – indokoltam válaszom.

-         Akkor foglalok jegyeket. Van még valami? – kérdezte miközben felállt, Ashleyvel egyetemben és elindultak az ajtó felé.

-         Nincs. Köszönöm, hogy segítetek! – hálálkodtam.

-         Nincs mit köszönnöd, Matthew is mindig segített nekem, ha kellett – mosolygott rám, mire Ashley lenézően kezdett vizslatni.

Miután elmentek nem tudtam mit kezdeni magammal ezért úgy döntöttem ideje felhívnom Maryt, hogy megtudjam mikor lesz Ayden temetése. Nem volt hozzá sok kedvem, de egyszer úgy is muszáj lett volna, és jobb előbb túl lenni rajta.

21. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Sajnálom a csúszást, de a tegnapi vihar miatt nem volt áram és nem tudtam részt írni...

Köszönöm a türelmet! :)

Nagyon szépen köszönöm a 23 feliratkozót és a kommenteket, nagyon jól estek!! :D

Jó olvasást!

Angi xx

21. rész

Nem lehet ennyire kegyetlen, igazságtalan az élet…

Mihelyst felfogtam, hogy mit mondott Mary, kiejtettem kezemből a telefonom, és pillanatokkal később, már csak az engem körülvevő sötétséget érzékeltem.

Nem tudom mennyi ideig lehettem eszméletlen, de arra ébredtem, hogy Niall szólongat, és valami puhán fekszem. Lassan felnyitottam szemeim és körbenéztem. Még mindig a nappaliban voltunk és én a kanapén feküdtem, Niall pedig mellettem guggolt. Nem tudtam mi történt, aztán Niall kérdése mindent eszembe juttatott.

-         Mit mondtak a telefonban? – kérdezte aggodalmas arckifejezéssel.

Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy most egyetlen egy hang sem jönne ki a torkomon. Szemeimet ellepték a könnyek, a légzésem nehézkessé vált és lassan hagytam, hogy elárasszon a mindent elsöprő bűntudat. Már értettem a nem rég kapott sms-t, amit a fenyegetőm küldött. Tudtam, hogyan is értette azt, amit írt, de nem akartam elfogadni a tényt, hogy ez a valóság és nem csak egy szörnyű rémálom. Szörnyű volt a tudat, hogy miattam történt. Gyilkos lettem! A legjobb barátom miattam halt meg, azért, mert megkértem, hogy vigye haza az autómat. Nekem kellett volna meghalnom, hiszen nekem szánták azt a bombát az autón. Aydennek még mindig élnie kéne és nem összeégve, felrobbanva feküdnie az autóm roncsai között, félúton a házam és a rádióállomás között. Most vált világossá számomra, hogy a nő, aki fenyeget, végig Marknak dolgozott, kitervelte az egészet. Biztos vagyok benne, hogy Mark nem keveset fizet neki ezért és még engem is lehúzott, aztán ott akart keresztbe tenni nekem, ahol tudott és most jött volna a fő attrakció, most akarta teljesíteni a feladatot, amiért eredetileg fel lett bérelve.

-         Az Isten szerelmére Lori, mondd már, hogy mi történt! – csattant fel idegesen Niall.

-         Ayden… - mondtam az elfojtott sírástól elcsukló hangon – Meg… meghalt – nyögtem ki, majd keserves sírásba kezdtem.

Többé már nem tudtam visszatartani és nem is akartam. Azt akartam, hogy a sírás által távozzon belőlem ennek az elviselhetetlen fájdalomnak legalább egy kis része. Édesanyám halála óta ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, ő volt a legfontosabb számomra, hihetetlen, hogy már csak múlt időben beszélhetek róla, hogy nincs többé. Többet nem tartunk filmnézős estet; nem alszik nálam; nem nevettet meg a hülye vicceivel; nem nevet ki, ha szerencsétlenkedem és a legfontosabb: már soha sem mondhatom el neki, hogy milyen sokat jelentett nekem, hogy mindig mellettem ált, nem köszönhetem meg neki és nem mondhatom meg, hogy olyan volt számomra, mint egy báty.

Hogy nézzek ezen túl Mary szemébe? Ha megtudná, hogy a fia miattam halt meg, undorodna tőlem. Mit csináljak most?

-         Azt… hiszem, az lesz… a legjobb, ha én most… megyek – töröltem le könnyeimet és álltam fel Niall karjai közül.

-         Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha most egyedül maradnál – bizonytalanodott el.

-         Most pont ez kell nekem, egy kicsit egyedül maradni… - győzködöm.

-         Rendben, akkor haza viszlek – indul el a bejárati ajtó felé.

-         Nem, nem kell. Szeretném kiszellőztetni a fejem – tartom vissza, majd egy gyors köszönés után ott is hagyom.

A város kihalt, mivel már igen csak későre jár az idő, talán már közel járunk az éjfélhez is. Néhány járókelőn kívül már senki sincs az utcán. Az égbolt koromsötét. Egyetlen csillagot sem látni az égen. A hold sem világítja meg az utcákat sápadt fényével. Mint ha az égbolt a belsőmet tükrözné. Sötét és szomorú, gyásszal teli. Talán ez a sorsom, hogy mindenkit elveszítsek, akit szeretek. Talán szörnyű bűnt követek majd el és ezért előre bűnhődnöm kell. Nincs más magyarázat erre az egészre… nem lehet ennyire kegyetlen, igazságtalan az élet.

Azt hinné az ember, hogy az évek során a sok katasztrófa miatt, ami történt, megerősödött, hogy erős akár az acél, de nem így van. Még mindig ugyan úgy fáj, mint mikor a bátyám halt meg, vagy amikor az anyám. Ezt az érzést egyszerűen nem lehet megszokni.  Nem lehet rá felkészülni, még akkor sem, mikor hónapokkal előtte tudod egy szerettedről, hogy meg fog halni, mint ahogy anyámnál is történt, de itt még időt sem kaptam, hirtelen ért, mint egy villámcsapás. Egyik pillanatban még együtt nevettünk, a másikban pedig már nem létezett többé.

Mi lesz most, ki lesz a következő áldozat? Ki hal még meg a múltban történt események miatt, miattam? Először a bátyám, most Ayden, ki lesz a következő? Talán Niall? Édes Istenem! Hiszen a fenyegetőm és ez által Mark is tud Niallről. Veszélyben lehet. Mit tegyek most? Mondjak el neki mindent? Megutálna és elküldene, de a legrosszabb, hogy még így is veszélyben lenne. Ki segíthetne? Kiben bízhatnék?

Talán van egy személy… aki segítene, aki biztonságban tudná tartani, aki figyelhetne rá! Ha nem is miattam, de Niall miatt talán segítene. Ha elmesélnék neki mindent, az egész történetet, amit senki sem tud rajtam és Markon kívül, talán megértené mit miért tettem. De ez kockázatos. Mi van, ha nem segít és még ki is tállal? Aki nem mer, az nem nyer. Tartja a mondás. Talán meg kéne próbálnom. Ennél rosszabb már úgy sem lehet a helyzet és még akár jól is elsülhet a dolog.

Megálltam a járda közepén és a telefonom kémernyőjére tapadtam. Addig kerestem a keresett dolgot az interneten, amíg meg nem találtam, majd hívtam egy taxit. Miközben vártam eleredt az eső. Húsz percen keresztül álltam az zuhogó esőben mire megérkezett. Bőrig ázva szálltam be az autóba, ami a sofőrnek nem nagyon tetszett, de hát ő tehet róla, hogy vizesen kellett beülnöm, ha előbb jön, akkor nem ázok el annyira… Bediktáltam neki a címet és vártam, hogy megérkezzünk.

Útközben ismét eleredtek könnyeim, hiába próbáltam elfojtani érzéseimet és nem elsírni magam. A sofőr kicsit furcsán nézett rám, de akkor az érdekelt a legkevésbé. Volt annál nagyobb bajom is, mint, hogy azzal törődjek, ki mit gondol rólam. Például az, amire éppen készültem. Nem volt ínyemre, hogy pont neki meséljem el teljesen őszintén, csúsztatások nélkül az életem. Hiszen nem is ismerem, jó, ha háromszor találkoztam vele eddig, de ő az utolsó reményem, nincs más.

Mikor megérkeztünk az úti célhoz, kifizettem a borsos összeget és kiszálltam. Hát itt lennék. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont itt kötök ki, nála. Odasétáltam a kapuhoz és megnyomtam a csengőt, majd vártam. Valószínűleg már alszik és a háta közepére sem kíván, de ez nem várhat reggelig. Addig fogom a csengő gombját nyomni, amíg ki nem tolja ide a képét, és ha az órákig tart, akkor órákig leszek itt.

Szerencsére nem tartott órákig, csak pár percig mire megszólalt egy álmos hang a kaputelefonban.

-         Ki vagy és mit akarsz ilyenkor? – mormogta…

Ui: Kinek milyen lesz a bizije? :)