Sziasztok Drága Olvasók!
Hát elérkeztünk a történet végéhez is...
Meg kell mondanom, kicsit rossz érzés lesz megválni ettől a blogtól is, mert szerettem írni. De hát egyszer minden jónak vége szakad...
A befejező részről annyit, hogy szerintem nem az a szokványos befejezés lett és nem is sikerült olyanra, mint szerettem volna, de remélem azért élvezhető lesz.
Nagyon szépen köszönöm az összes díjat, amit adtatok, az összes kommentet, az összes feliratkozást. Egy szóval mindent!! Ti vagytok a legjobbak!
További jó nyarat!
Jó olvasást!
Angi xx
28. rész
Happy End?
1 hónappal később
Harry szemszöge:
-
Köszönjük, hogy itt voltatok! Ti vagytok a legjobbak! –
mondta még utoljára Liam, majd egy köszönés után el is hagytuk a színpadot és
visszamentünk az öltözőnkbe.
Mikor benyitottunk fülemet azonnal elérte telefonom
csengésének hangja. A hívó fél elég kitartó lehet ugyan is a zene, amit
csengőhangként használok már a felén is túlhaladt. Utat törtem magamnak a
srácok között és rohantam a telefonhoz, nehogy pont most tegye le az illető. Nem
volt az asztalon ezért elkezdtem feltúrni az egész helységet. Végül az utcai
öltözetem nadrág zsebében találtam meg a még mindig csörgő készüléket.
-
Halo!? – szóltam bele lihegve a fáradtságtól.
-
Szia. Ashley Morgan vagyok. Harry-vel beszélek? –
kérdezte egy számomra eddig ismeretlen nő. Talán egy rajongó…
-
Igen, én vagyok – válaszoltam és kíváncsian vártam,
hogy miért hívott, de nem szólt bele a telefonba – Miben segíthetek? –
kérdeztem mikor megelégeltem a vonal túlsó feléről jövő csendet.
-
Bocsi, csak elgondolkoztam – kért bocsánatot – Szóval
azért hívtalak, mert Loreen megkért rá, hogy hívjalak fel, ha vége az ügynek és
mondjam meg, hogy most már biztonságban vagytok, a veszély elhárult – mihelyst
felfogtam mit is mondott, hatalmas kő esett le a szívemről. Mit kő, egy egész
hegységrendszer! Végre nem kell attól tartanunk, hogy Niall-nek valami baja
esik. Elmondhatatlanul örültem, de tudtam, hogy nincs minden rendben.
-
Miért nem Loreen hívott? – kérdeztem, mire az öltözőben
tartózkodó bandatársaim tekintete rám szegeződött.
-
Azért nem ő hívott… szóval azért, mert egy hónappal
ezelőtt, amikor Mark tárgyalására ment, lelőtték – a vér is megfagyott az
ereimben mikor meghallottam válaszát. Igaz, hogy nem voltunk valami fényes a
kapcsolatunk, de sosem kívántam volna a halálát.
-
Meg-meghalt? – nagyot nyelve tettem fel a kérdést.
Kérdésemre a szobában megfagyott a levegő. Mindenki döbbenten figyelt engem.
-
Nem. Kómában van, csak a gépek tartják életben. Viszont,
ha pár napon belül nem javul az állapota, akkor a helyhiány miatt lekapcsolják
a gépekről – tájékoztatott.
-
É-értem – dadogtam megsemmisülten – Köszönöm, hogy
hívtál! – tettem le a telefont.
-
Ugye nem… ? – kérdezte Niall kétségbeesetten.
Loreen szemszöge:
Sötétség. Mindössze ennyi, amit látok, ez az, ami ebben a
pillanatban körülvesz. Az orrom hegyéig sem látok. Nem tudom, mióta lehetek
ebben az állapotban, csak azt tudom, hogy nem érzek, nem hallok és nem látok
semmit. Néha felvillan egy-egy kép az életemből, olyanok, amelyeken boldog
vagyok és ezek a képek mosolygásra késztetnek még ebben a helyzetben is. Hiszen
tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hol lehetek. Meghaltam? Mi ez a hely, talán
a pokol? Az nem lehet, hiszen ahhoz túlságosan is jól érzem itt magam. A menny
sem lehet, azt nem így képzelem el. Egy napfénnyel és virágos rétekkel teli
helynek kell lennie, ez pedig nem az. Vagy ezek nem is léteznek? Lehet, hogy
csak ennyi van az élet után? Egy sötét hely, ahol időnként felvillannak képek
az életedről? Ennyi lenne az egész? Nem találkozhatunk soha többé a halott
családtagokkal, ismerősökkel? Az idők végezetéig egyedül maradunk végül? Nem
akarom ezt, nem akarok egyedül maradni. A hely ahol mindeddig jól éreztem magam,
hirtelen nyűggé vált. Még a szenvedéssel teli életem is jobb volt ennél. Nem
akarok halott lenni. Még annyi dolgot nem próbáltam az életben. Olyan sok
elintézetlen ügyem van. Nem lehet vége ilyen hirtelen. De hiába minden, aki
egyszer meghal, az már halott is marad.
Tudatom peremén lévő létemet egy halk, egyenletes csipogás
szakította félbe. Először éppen, hogy csak hallottam aztán egyre hangosabb és
zavaróbb lett. Ahogy nőtt a csipogás hangja úgy kezdtem el újra érezni
tagjaimat és az azokban lévő fájdalmat. Egyre csak nőtt és én sikítani tudtam
volna, ha akár egy kósza hangot is sikerült volna kiadnom magamból. Ugyan
érzékeltem a külvilágot, de nem tudtam kinyitni a szemeim, megmozdulni vagy
akár megszólalni. Szörnyű, még soha nem tapasztalt érzés volt. Még is valahol
megkönnyebbültem és örültem, hát mégsem haltam meg. Már csak az a kérdés, hogy
miért vagyok ilyen állapotban.
-
Nem adhatod fel, nem érhet így véget! Értetted? –
mondta egy ismerős kétségbeesett hang.
Hiába tudtam, hogy ismerem a személyt, aki ezt mondta, még
sem tudtam beazonosítani. Tudom, hogy szeretem, de nem tudom, hogy miért és
honnan ismerem egyáltalán. Félek, hogy elfelejtettem, hogyan is néz ki, mi a
neve, hogy ki ő.
Ismét a sötét helyen találtam magam. Megszűnt a fájdalom és
nem érzékelem a külvilágot. Vajon most végleg a sötétségben maradok vagy ez
ismét csak egy átmeneti állapot lesz? Ha erősen próbálkoznék vajon sikerülne
kitörnöm innen? Ha nem próbálkozom, talán örökre ebben az állapotban maradok,
és azt nem akarom.
Összeszedtem minden erőmet és koncentráltam. Nem tudom
pontosan, hogy mire csak azt, hogy bejött. Újra éreztem a testemet mardosó
fájdalmat sokkal erősebben, mint az előbb. éreztem, hogy arcomon végigfolyik
egy könnycsepp, amely a hatalmas fájdalom miatt keletkezett. Valaki megfogta a
kezem és végigsimított az arcomon. Tudtam, hogy ő az, az aki az előbb beszélt
hozzám. Kinyitottam szemei, majd azonnal vissza is csuktam a vakító fény miatt.
Fél perccel később újra próbáltam és bár még mindig bántotta szemeimet a fény,
körülnéztem a szobában és megállapítottam, hogy egy kórházban vagyok. Végül a
mellettem ülő fiúra vittem tekintetem. Szőke haja volt, mely kócosan meredezett
a szélrózsa minden irányába, kék szemei melyek az égre emlékeztettek. Szemeiben
könnyek ragyogtak, ajkai pedig boldog mosolyra húzódtak. Niall. Hát itt van.
Meg akartam szólalni, de nem ment. Egy hang sem jött ki a
torkomon. A légzés nehéz lett számomra, de nem érdekelt, volt még valami, amit
el akartam mondani neki, mielőtt még ennek az egésznek vége lett volna.
-
Sa-sajnálom, hogy… csalódást… okoztam – suttogtam
akadozva.
A fájdalom elviselhetetlenné vált számomra. Úgy éreztem
mindjárt szétrobban a fejem, a karjaim pedig leszakadnak. Köhögni kezdtem.
Olyan érzésem volt, mint ha a tüdőmben víz lenne. Fuldokoltam. Mikor aztán
lepillantottam a takarómra, rájöttem, hogy nem víz van a tüdőmben, hanem vér.
Niall már sehol sem volt. Segítségért kiabálva rohant ki a szobából.
Egyre jobban elmosódott körülöttem a világ, majd még a
segítség érkezése előtt elsötétült minden és megszűnt számomra a külvilág
ezúttal végleg…
Azt hiszem az életem rossz döntések sorozata volt, de mégsem
bánok egyetlen egy döntést sem, mert ha egyetlen egyszer is máshogy döntöttem
volna, talán soha sem ismertem volna meg Aydent vagy Niallt. Azokat a
személyeket, akik fényt hoztak az életembe.
Talán nem végződött Happy End-el a történetem, de én még is
boldogan haltam meg, mert még egyszer utoljára láthattam azt a személyt, aki
mindennél többet jelentett számomra, - még ha én neki nem is - és bocsánatot
kérhettem tőle.
megölteed!:D nemááár:DDD
VálaszTörlésJó meglátás! ;)
TörlésAngi xx
jéé meghalt :D (végre egy nem happy end-es story) nekem tetszik a blogok, de kár h vége
VálaszTörlésbár, a befejezés az tökéletesen illik a történethez ;)
Nagyon örülök, hogy tetszett!! :D Én is úgy gondoltam, hogy ilyen befejezés illik ehhez a történethez, ha happy end lett volna, akkor az túlságosan is meseszerű lett volna... (bocsi, hogy csak most írtam vissza, de nagyon rég nem jártam már itt... :( )
Törlés