28. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Hát elérkeztünk a történet végéhez is...

Meg kell mondanom, kicsit rossz érzés lesz megválni ettől a blogtól is, mert szerettem írni. De hát egyszer minden jónak vége szakad...

A befejező részről annyit, hogy szerintem nem az a szokványos befejezés lett és nem is sikerült olyanra, mint szerettem volna, de remélem azért élvezhető lesz.

Nagyon szépen köszönöm az összes díjat, amit adtatok, az összes kommentet, az összes feliratkozást. Egy szóval mindent!! Ti vagytok a legjobbak!

További jó nyarat!

Jó olvasást!

Angi xx

28. rész

Happy End?

1 hónappal később

Harry szemszöge:

-         Köszönjük, hogy itt voltatok! Ti vagytok a legjobbak! – mondta még utoljára Liam, majd egy köszönés után el is hagytuk a színpadot és visszamentünk az öltözőnkbe.

Mikor benyitottunk fülemet azonnal elérte telefonom csengésének hangja. A hívó fél elég kitartó lehet ugyan is a zene, amit csengőhangként használok már a felén is túlhaladt. Utat törtem magamnak a srácok között és rohantam a telefonhoz, nehogy pont most tegye le az illető. Nem volt az asztalon ezért elkezdtem feltúrni az egész helységet. Végül az utcai öltözetem nadrág zsebében találtam meg a még mindig csörgő készüléket.

-         Halo!? – szóltam bele lihegve a fáradtságtól.

-         Szia. Ashley Morgan vagyok. Harry-vel beszélek? – kérdezte egy számomra eddig ismeretlen nő. Talán egy rajongó…

-         Igen, én vagyok – válaszoltam és kíváncsian vártam, hogy miért hívott, de nem szólt bele a telefonba – Miben segíthetek? – kérdeztem mikor megelégeltem a vonal túlsó feléről jövő csendet.

-         Bocsi, csak elgondolkoztam – kért bocsánatot – Szóval azért hívtalak, mert Loreen megkért rá, hogy hívjalak fel, ha vége az ügynek és mondjam meg, hogy most már biztonságban vagytok, a veszély elhárult – mihelyst felfogtam mit is mondott, hatalmas kő esett le a szívemről. Mit kő, egy egész hegységrendszer! Végre nem kell attól tartanunk, hogy Niall-nek valami baja esik. Elmondhatatlanul örültem, de tudtam, hogy nincs minden rendben.

-         Miért nem Loreen hívott? – kérdeztem, mire az öltözőben tartózkodó bandatársaim tekintete rám szegeződött.

-         Azért nem ő hívott… szóval azért, mert egy hónappal ezelőtt, amikor Mark tárgyalására ment, lelőtték – a vér is megfagyott az ereimben mikor meghallottam válaszát. Igaz, hogy nem voltunk valami fényes a kapcsolatunk, de sosem kívántam volna a halálát.

-         Meg-meghalt? – nagyot nyelve tettem fel a kérdést. Kérdésemre a szobában megfagyott a levegő. Mindenki döbbenten figyelt engem.

-         Nem. Kómában van, csak a gépek tartják életben. Viszont, ha pár napon belül nem javul az állapota, akkor a helyhiány miatt lekapcsolják a gépekről – tájékoztatott.

-         É-értem – dadogtam megsemmisülten – Köszönöm, hogy hívtál! – tettem le a telefont.

-         Ugye nem… ? – kérdezte Niall kétségbeesetten.

Loreen szemszöge:

Sötétség. Mindössze ennyi, amit látok, ez az, ami ebben a pillanatban körülvesz. Az orrom hegyéig sem látok. Nem tudom, mióta lehetek ebben az állapotban, csak azt tudom, hogy nem érzek, nem hallok és nem látok semmit. Néha felvillan egy-egy kép az életemből, olyanok, amelyeken boldog vagyok és ezek a képek mosolygásra késztetnek még ebben a helyzetben is. Hiszen tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hol lehetek. Meghaltam? Mi ez a hely, talán a pokol? Az nem lehet, hiszen ahhoz túlságosan is jól érzem itt magam. A menny sem lehet, azt nem így képzelem el. Egy napfénnyel és virágos rétekkel teli helynek kell lennie, ez pedig nem az. Vagy ezek nem is léteznek? Lehet, hogy csak ennyi van az élet után? Egy sötét hely, ahol időnként felvillannak képek az életedről? Ennyi lenne az egész? Nem találkozhatunk soha többé a halott családtagokkal, ismerősökkel? Az idők végezetéig egyedül maradunk végül? Nem akarom ezt, nem akarok egyedül maradni. A hely ahol mindeddig jól éreztem magam, hirtelen nyűggé vált. Még a szenvedéssel teli életem is jobb volt ennél. Nem akarok halott lenni. Még annyi dolgot nem próbáltam az életben. Olyan sok elintézetlen ügyem van. Nem lehet vége ilyen hirtelen. De hiába minden, aki egyszer meghal, az már halott is marad.

Tudatom peremén lévő létemet egy halk, egyenletes csipogás szakította félbe. Először éppen, hogy csak hallottam aztán egyre hangosabb és zavaróbb lett. Ahogy nőtt a csipogás hangja úgy kezdtem el újra érezni tagjaimat és az azokban lévő fájdalmat. Egyre csak nőtt és én sikítani tudtam volna, ha akár egy kósza hangot is sikerült volna kiadnom magamból. Ugyan érzékeltem a külvilágot, de nem tudtam kinyitni a szemeim, megmozdulni vagy akár megszólalni. Szörnyű, még soha nem tapasztalt érzés volt. Még is valahol megkönnyebbültem és örültem, hát mégsem haltam meg. Már csak az a kérdés, hogy miért vagyok ilyen állapotban.

-         Nem adhatod fel, nem érhet így véget! Értetted? – mondta egy ismerős kétségbeesett hang.

Hiába tudtam, hogy ismerem a személyt, aki ezt mondta, még sem tudtam beazonosítani. Tudom, hogy szeretem, de nem tudom, hogy miért és honnan ismerem egyáltalán. Félek, hogy elfelejtettem, hogyan is néz ki, mi a neve, hogy ki ő.

Ismét a sötét helyen találtam magam. Megszűnt a fájdalom és nem érzékelem a külvilágot. Vajon most végleg a sötétségben maradok vagy ez ismét csak egy átmeneti állapot lesz? Ha erősen próbálkoznék vajon sikerülne kitörnöm innen? Ha nem próbálkozom, talán örökre ebben az állapotban maradok, és azt nem akarom.

Összeszedtem minden erőmet és koncentráltam. Nem tudom pontosan, hogy mire csak azt, hogy bejött. Újra éreztem a testemet mardosó fájdalmat sokkal erősebben, mint az előbb. éreztem, hogy arcomon végigfolyik egy könnycsepp, amely a hatalmas fájdalom miatt keletkezett. Valaki megfogta a kezem és végigsimított az arcomon. Tudtam, hogy ő az, az aki az előbb beszélt hozzám. Kinyitottam szemei, majd azonnal vissza is csuktam a vakító fény miatt. Fél perccel később újra próbáltam és bár még mindig bántotta szemeimet a fény, körülnéztem a szobában és megállapítottam, hogy egy kórházban vagyok. Végül a mellettem ülő fiúra vittem tekintetem. Szőke haja volt, mely kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába, kék szemei melyek az égre emlékeztettek. Szemeiben könnyek ragyogtak, ajkai pedig boldog mosolyra húzódtak. Niall. Hát itt van.

Meg akartam szólalni, de nem ment. Egy hang sem jött ki a torkomon. A légzés nehéz lett számomra, de nem érdekelt, volt még valami, amit el akartam mondani neki, mielőtt még ennek az egésznek vége lett volna.

-         Sa-sajnálom, hogy… csalódást… okoztam – suttogtam akadozva.

A fájdalom elviselhetetlenné vált számomra. Úgy éreztem mindjárt szétrobban a fejem, a karjaim pedig leszakadnak. Köhögni kezdtem. Olyan érzésem volt, mint ha a tüdőmben víz lenne. Fuldokoltam. Mikor aztán lepillantottam a takarómra, rájöttem, hogy nem víz van a tüdőmben, hanem vér. Niall már sehol sem volt. Segítségért kiabálva rohant ki a szobából.

Egyre jobban elmosódott körülöttem a világ, majd még a segítség érkezése előtt elsötétült minden és megszűnt számomra a külvilág ezúttal végleg…

Azt hiszem az életem rossz döntések sorozata volt, de mégsem bánok egyetlen egy döntést sem, mert ha egyetlen egyszer is máshogy döntöttem volna, talán soha sem ismertem volna meg Aydent vagy Niallt. Azokat a személyeket, akik fényt hoztak az életembe.

Talán nem végződött Happy End-el a történetem, de én még is boldogan haltam meg, mert még egyszer utoljára láthattam azt a személyt, aki mindennél többet jelentett számomra, - még ha én neki nem is - és bocsánatot kérhettem tőle.