26. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Visszatértem a kis szünetemből ami új részt jelent. :)

Nagyon szépen köszönöm a feliratkozásokat és a kommenteket!!! :)

Jó olvasást!

Angi xx

26. rész

Emlékek

Mihelyst meghallottam a hálószoba ajtajának hangját, már rohantam is a lépcsőn lefelé. A felénél jártam mikor a bejárati ajtó kicsapódott. Annyira megijedtem, hogy felsikítottam. Azt gondoltam, hogy itt a vég, nekem annyi.

-         Jézusom, muszáj a szívrohamot rám hoznod? – kérdezte dühösen emelt hangon Ashley.

-         Maradj csendben, van fent valaki – suttogtam, s közben megpróbáltam kitolni őt az ajtón.

-         Az csak Adam te szerencsétlen – nézett rám lesújtó tekintettel.

-         Nem tudhattuk, hogy nem-e Mark egyik embere van itt, ezért óvatosnak kellett lennünk – szólalt meg mögülem az imént említett személy – Sajnálom, ha megijesztettelek – mondta bűnbánóan. 

Október 9.

Nincs meg a bizonyíték, nem találtunk az égvilágon semmit, ami segítene Markot élete végéig rácsok mögé dugni. Kezdek egyre kétségbeesettebb lenni. Már csak két nap van hátra, pénteken tárgyalás. Ha addig nem lesz meg, akkor nincs remény.

Már teljesen feltúrtuk a régi házunkat. Minden szobában felszedtük a parkettát, a fürdőkben és a konyhában pedig a csempét. Az összes kis zugot átkutattuk, még a fán lévő faházban is megnéztük, amit még Matt épített nekem, de semmi. Próbálok visszaemlékezni minden beszélgetésre, amit Mattel folytattam, hátha tett valamilyen megjegyzést, amivel a bizonyítékok helyére utalt, de alig emlékszem néhány foszlányra. Az évek során minél inkább azon voltam, hogy elfelejtsem a múltam, nem hittem volna, hogy egyszer még szükségem lehet ezekre az emlékekre.

Elkeseredettségemben újra elmentem a temetőbe, hátha a sírjánál könnyebben vissza tudok emlékezni az utolsó hetekre. Leültem a sírral szemben lévő fa tövébe és csak néztem a sírkövet.

-         Matt, ha hallasz engem, kérlek segíts, küldj egy jelet, hogy hol keressem – szólaltam meg hosszas hallgatásom közepette.

El sem hiszem, hogy ismét egy halott emberhez beszélek. Sohasem hittem abban, hogy létezik túlvilág, de most, hogy közeleg a vég, szeretném remélni, hogy talán még is létezik, és akkor újra láthatom a családom. Nem mondom, hogy nem félek a péntektől, mert igen is félek sőt, rettegek, mert tudom, hogy számomra aznap véget ér minden, ha nem előbb, de ha csak arra gondolok, hogy van rá esély, hogy újra láthatom Mattet és anyát... Ez az egyetlen ok, amiért még nem menekültem el valahova jó messzire innen: a remény, hogy ha meg is halok, nem veszik el minden.

Gondolataim folyamát telefonom csörgése zavarta meg. A hívás ismeretlen féltől származott ezért csak többszöri meggondolás után vettem fel.

-         Halo?! – szóltam bele félénken.

-         Szia, Harry vagyok – szólt bele a hívó fél.

-         Szia. Miért hívsz? Mármint nem, mint ha zavarnál, csak érdekel… - magyarázkodtam.

-         Csak szeretném elmondani, hogy teljesítettem az ígéretemet, mindent elmondtam Niall-nek – mondta.

-         Oh… és, hogy fogadta? – kérdeztem kíváncsian.

-         Bedühödött, amiért én előbb tudtam róla, holott nem is bírjuk egymást, majd napokig levegőnek nézett aztán mikor nem talált téged otthon és meglátta, hogy a telefonjából eltűnt a számod, kérdezősködni kezdett, de nyugi, nem mondtam semmit – szögezte le.

-         Köszönök mindent! – hálálkodtam.

-         Találtatok már valami használhatót? – érdeklődött.

-         Nem, sajnos még semmit, de ne aggódj, azonnal szólok, mihelyst a veszély elhárult – biztosítottam.

-          Rendben, nekem most mennem kell. Szia – köszönt el, majd már le is tette.

Nem is időztem tovább a sírnál, hazamentem Adamék házába. Bementem a szobába, amit kaptam itt tartózkodásom idejére és sorra vettem minden emléket, amelyeket le is írtam egy füzetbe. Három órán keresztül próbáltam annyit kicsikarni magamból, amennyit csak tudtam, de egy idő után már nem ment, csak a rossz emlékek jöttek elő, amelyek olyan pontossággal elevenedtek fel bennem, mint ha csak most zajlottak volna le.  

Nem bírtam tovább elviselni ezt a sok emléket és mivel már későre is járt, lefeküdtem aludni. Sokáig csak forgolódtam, sehogy sem jött álom a szememre. Aztán végül az éjszaka közepén elnyomott végre az álom.

A régi házunkban voltam, de nem olyan romos és poros, mint most, hanem olyan, mint 12 évvel ezelőtt. A nappali közepén álltam, amikor megláttam anyát, amint a konyhából kilép. Olyan volt, mint régen. Hosszú barna haja fel volt fogva, hogy ne zavarja őt az otthoni munkában, felsőjén ott volt a folt, ami miattam keletkezett, mikor festettem, arca nem volt olyan megviselt és gondterhelt, mint miután Matt meghalt. Kimondhatatlan nagy örömmel töltött el, hogy ilyennek láthattam. De ő nem vett észre engem, egyszerűen átsétált rajtam, mint ha ott sem lennék.

-         Anya! – szólítottam meg, de meg sem hallotta.

Felment a lépcsőn, én pedig úgy döntöttem követem őt. A szobámba tartott. Ahogy közeledtünk az említett helység felé egyre hangosabban hallottuk ki a bentről jövő zajokat. Mikor benyitott a szobába Matt éppen az ágyon csikizte a hét éves önmagamat. Elmosolyodtam, ahogy magunkat néztem.

-         Matt, hagyd egy kicsit levegőhöz is jutni a húgodat – szólalt meg mosolyogva, ezzel magára vonva a jelenlévők figyelmét – tíz perc múlva vacsora, mossatok kezet és gyertek le – mondandója befejeztével visszament a konyhába én pedig ottmaradtam a szobában, hogy lássam, mi történik.

Matthew felkapta álombéli énemet a vállára és átvitet a saját szobájába, én pedig követtem magunkat.

-         Hunyd le a szemed – mondta Matt miután letette az ágyra. Hét éves önmagam azt tette, amit a bátyja kért tőle és türelmesen várt. Matthew odament a szekrényéhez és elővett egy plüssmedvét, majd a húga elé térdelt – Most már kinyithatod – szólította meg miközben maga elé emelte a plüss állatot. A kislány, azaz én, ujjongva ugrott bátyja nyakába.

-         Nagyon szépen köszönöm bátyus – hálálkodott/tam – De miért kapom, nincs szülinapom?!

-         Azért, mert szeretlek. De szeretnék kérni tőled cserébe valamit – komolyodott meg.

-         Mit szeretnél? – kérdezte/m.

-         Szeretném, ha ez mindig nálad lenne, ha nagyon vigyáznál rá, mert ez a medve több mint holmi plüss. Rendben?- kérdezte.

-         Rendben – ígérte/m meg.

Ekkor felébredtem. Már reggel volt. A nap hét ágra sütött odakint és fülledt meleget árasztott, amelyet a szobában is érzékelni lehetett. Az ember nem is gondolná, hogy már az október elejét tapossuk. De mikre is gondolok én most, mikor lehet, hogy megvannak a bizonyítékok. Ha tényleg a medvében van, akkor mindvégig nálam volt. Mindvégig itt volt a szemem előtt és még csak nem is gondoltam rá.

Kiugrottam az ágyból és odamentem az ablak melletti fotelhoz, amelyben a medvém csücsült. Felvettem onnan és lecsörtettem vele a konyhába. Elővettem az egyik fiókból egy kést és felvágtam a hasánál. Sajnáltam, hogy ezt kell vele tennem, de ha tényleg ebben van, akkor megéri. Mihelyst végigvágtam „elhajítottam” a kést és elkezdtem kiszedni a bélést.


Ui: Szerintetek Lori fenyegetője egy olyan személy lesz, akit ismerünk vagy egy teljesen idegen szereplő?