23. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket! :D

Bizonyára mindenki hallott már a Google Reader megszűnéséről, amennyiben mégsem, akkor itt olvashattok róla.

Jó olvasást! :)

Angi xx

23. rész

Ez nem kezdet, ez a vég.

Eljött ez a nap is, augusztus 13.-a, a temetés napja. Hát nem furcsa, hogy életem legrosszabb eseményei mind ehhez a számhoz köthetők? Először a bátyám halála, ami 2001. szeptember 13.-án volt, majd anya temetése, ami szintén szeptember 13.-án volt és most Ayden temetése.

Szörnyű az az érzés, amikor rájössz, hogy lassan minden szeretted eltemeted, és nem marad senkid. Ezt az érzést senkinek sem kívánom. Olyan, mint ha minden egyes alkalommal elveszítenél magadból egy darabot és szépen lassan üressé válsz belülről, majd ha már nem maradt benned semmi, végleg felőröl.

Reggel mikor felébredtem, akkor jöttem rá igazán, hogy ez tényleg a valóság, hogy Ayden tényleg meghalt és nem láthatom őt többé. Zárt koporsós temetés lesz, hiszen senki sem szeretné látni felrobbant és szétégett testének maradványait. Azt hiszem így jobb is, legalább nem kell látnom a koporsóban fekve, mint aki csak alszik, pedig már soha többé nem kel fel.

Már fél hétkor talpon voltam. Egyszerűen nem bírtam tovább az ágyban maradni. Azt hiszem örülhetek, ha aludtam az éjszaka három órát. Az arcomon is meglátszik. Az arcom beesett volt és megdagadtak a szemeim a sok sírástól. Ezt még egy kilo sminkkel sem lehetne eltűntetni, de nem is kell, hiszen ez egy temetés lesz, ahol mindenki sír.

Reggelire Ayden kedvencét készítettem, de hiába, egy falat sem ment le a torkomon, pedig én tényleg próbáltam letuszkolni a torkomon pár falatot. Miután feladtam a harcot, elmentem inkább fürdeni, hátha attól egy kicsit javulna a helyzetem. Kivételesen a kádban fürödtem. Teleengedtem forró vízzel, majd megmártóztam benne. Minimum egy órán át feküdtem benne, de nem segített, még mindig ugyan olyan rosszul voltam és a visszatartott zokogás miatt hatalmas gombóc nőtt a torkomban. Azt hiszem, rajtam már semmi sem segít. Jobb, ha nem is próbálkozom többet, el kell fogadnom a tényt, hogy menthetetlen vagyok. Talán egyszer majd sikerül magam túltenni a történteken, de az még nem most lesz és nem is a közeljövőben.

A szekrényem előtt állva hatalmas dilemmába kerültem, hiszen mégsem mehetek akármiben legjobb barátom utolsó útjára. Döntésképtelenségem közepette, eszembe jutott a születésnapi ajándékom, amit Ayden adott. Úgy döntöttem azokat a darabokat veszem fel, amelyeket tőle kaptam, hogy ezzel is megmutassam szeretetemet iránta.

 

Miután felöltöztem, megcsináltam a hajamat, majd összeszedtem egy táskába a legfontosabb dolgokat, többek között két csomag zsebkendőt is betettem, mert biztos voltam benne, hogy nem úszom meg sírás nélkül.

Végül felvettem lábbelimet és elindultam. Először a virágoshoz mentem a koszorúért és a pár szál fekete rózsáért. Mikor minden megvolt, ami kellett, elindultam a temetőbe. Hosszú volt az út, mivel egy városszéli temetőben fogják végső nyugalomra helyezni.

Mire odaértem már rengetegen voltak. Családtagok, barátok, munkatársak, szinte mindenki ott volt, aki ismerte őt egy kicsit is. Ez is mutatja, hogy milyen is volt ő valójában. Mihelyst megláttam a szüleit, odamentem hozzájuk és megöleltem őket köszönésképp. Látszott rajtuk, hogy megviselte őket fiuk halála. Soha, egyetlen emberen sem láttam még akkora fájdalmat, mint ami rajtuk látszott.

A pap hamarosan elkezdte beszédét, amit mindenki hangtalanul hallgatott végig. Már az elején elbőgtem magam. Azt hittem ennél már nem érezhetem magam rosszabbul, de tévedtem, mert mikor megláttam, hogy majdnem mindenki sír, még nagyobb bűntudatom lett, mint volt. Az egész az én hibám. Ha én nem lennék, akkor most nem lenne itt ez a sok ember, hogy Aydent gyászolja, mert ő még mindig vidáman élné életét.

A pap után én következtem. Összeszedtem magam és kisétáltam az imént említett személy helyére.

-         Tudom, sokan úgy tartják a halál csak egy új kezdet, de én nem így gondolom. Hogyan is lehetne egy kezdet az, hogy egy koporsóban fekszel a föld mélyén? Ez nem kezdet, ez a vég. Ayden nem ilyen véget érdemelt. Még mindig élnie kellene aztán évek múlva elvennie élete szerelmét, majd gyerekeket nevelni. Egy boldog életet érdemelt volna és e helyett ezt kapta. Mindenki kedves és segítőkész fiúnak ismerte meg, de ez korántsem volt minden. Tudták, hogy adakozott a beteg gyerekek részére? Hogy gyűjtést akart szervezni nekik? Számára a családja volt a legfontosabb, mindig próbált sok időt tölteni a szüleivel és segített nekik minden lehetséges módon, mikor szükség volt rá. A lehető legjobb barát volt, minden tekintetben. Ő mindig próbált a lehető legjobban cselekedni és nézzék meg hová jutott. Hát ennyit érne az ember próbálkozása, hogy jó ember legyen? Mindenki azt mondja, ő már egy jobb helyen van. Próbálom én is ezt hinni, de még is honnan tudhatnánk? Járt már valaki ott ahol most ő van? Tudja egyáltalán valaki biztosan, hogy létezik olyan, hogy mennyország? Mikor ő meghalt, a hitem is vele halt. Többé már nem hiszek a túl létben és maguknak sem kellene… - fejeztem be.

Tudom, hogy nem egy tipikus búcsúbeszéd volt, de kiborultam és egyszerűen nem tudtam leállni. Dühös voltam mindenre és mindenkire, de legfőképpen Istenre, már ha létezik egyáltalán. Hogy hagyhatta, hogy ez történjen? Ayden volt a legjobb ember, akit valaha is ismertem és még is így végezte. Az élet morbid és igazságtalan.

Nem vártam meg a temetés végét. Elfutottam a parkolóba és beültem a kocsimba. A kormányra dőlve zokogtam. Nem bírtam tovább. Ki kellett végre adnom magamból.

Az ég hatalmasat dörrent, majd leszakadt az ég. Mintha csak a természet is úgy érezne, ahogyan én.

Órákon át csak esett. Mikor aztán véget ért a vihar, kiszálltam a kocsiból és visszamentem a sírhoz, hogy rendesen elbúcsúzhassak Aydentől. Már senki sem volt ott, a temető teljesen kiürült. Gyönyörű márványsírja volt, ami most virágok tömkelegével volt tele.

-         Szia Ayden… Hiányzol! Tudod, sosem gondoltam volna, hogy valóra válik mondásod, miszerint egyszer még a sírba viszlek… - nevettem fel keserűen, majd sírni kezdtem – Én annyira sajnálom. Nem akartam, hogy ez történjen. Tudom, most valószínűleg utálsz engem és meg is értem, de tudnod kell, hogy te voltál a legfontosabb személy az életemben. Nagyon sok mindent köszönhetek neked és ezekért a dolgokért örökké hálás leszek neked! – hallgattam el egy kicsit, amíg meg nem nyugodtam valamelyest – Tudom, hogy nagy valószínűséggel nem is hallasz engem, de gondoltam hátha mégis… - bizonytalanodtam el – És lenne itt még valami. Szeretnék ígéretet tenni neked, Markkal kapcsolatban. Ígérem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy megtaláljam ellene a bizonyítékokat és élete végéig rács mögé juttassam és azt is ígérem, hogy a gyilkosodat is meg fogom találni és nem fogja megúszni a gyilkosságot! – jelentettem ki határozottan – Azt hiszem, eljött a búcsú ideje… Szeretlek, ezt, kérlek soha ne felejtsd el!

Letettem sírjára én is virágomat, majd egy perc hallgatás után visszamentem a parkolóba. Beszálltam az autóba és hazamentem. Tudtam, hogy mostantól más lesz az életem és, hogy talán már nem is fog olyan sokáig tartani, mint azt kislánykoromban hittem, de nem féltem, mert tudtam, hogy ennek így kell történnie. Kész voltam a harcra, akár az életem árán is.