21. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Sajnálom a csúszást, de a tegnapi vihar miatt nem volt áram és nem tudtam részt írni...

Köszönöm a türelmet! :)

Nagyon szépen köszönöm a 23 feliratkozót és a kommenteket, nagyon jól estek!! :D

Jó olvasást!

Angi xx

21. rész

Nem lehet ennyire kegyetlen, igazságtalan az élet…

Mihelyst felfogtam, hogy mit mondott Mary, kiejtettem kezemből a telefonom, és pillanatokkal később, már csak az engem körülvevő sötétséget érzékeltem.

Nem tudom mennyi ideig lehettem eszméletlen, de arra ébredtem, hogy Niall szólongat, és valami puhán fekszem. Lassan felnyitottam szemeim és körbenéztem. Még mindig a nappaliban voltunk és én a kanapén feküdtem, Niall pedig mellettem guggolt. Nem tudtam mi történt, aztán Niall kérdése mindent eszembe juttatott.

-         Mit mondtak a telefonban? – kérdezte aggodalmas arckifejezéssel.

Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy most egyetlen egy hang sem jönne ki a torkomon. Szemeimet ellepték a könnyek, a légzésem nehézkessé vált és lassan hagytam, hogy elárasszon a mindent elsöprő bűntudat. Már értettem a nem rég kapott sms-t, amit a fenyegetőm küldött. Tudtam, hogyan is értette azt, amit írt, de nem akartam elfogadni a tényt, hogy ez a valóság és nem csak egy szörnyű rémálom. Szörnyű volt a tudat, hogy miattam történt. Gyilkos lettem! A legjobb barátom miattam halt meg, azért, mert megkértem, hogy vigye haza az autómat. Nekem kellett volna meghalnom, hiszen nekem szánták azt a bombát az autón. Aydennek még mindig élnie kéne és nem összeégve, felrobbanva feküdnie az autóm roncsai között, félúton a házam és a rádióállomás között. Most vált világossá számomra, hogy a nő, aki fenyeget, végig Marknak dolgozott, kitervelte az egészet. Biztos vagyok benne, hogy Mark nem keveset fizet neki ezért és még engem is lehúzott, aztán ott akart keresztbe tenni nekem, ahol tudott és most jött volna a fő attrakció, most akarta teljesíteni a feladatot, amiért eredetileg fel lett bérelve.

-         Az Isten szerelmére Lori, mondd már, hogy mi történt! – csattant fel idegesen Niall.

-         Ayden… - mondtam az elfojtott sírástól elcsukló hangon – Meg… meghalt – nyögtem ki, majd keserves sírásba kezdtem.

Többé már nem tudtam visszatartani és nem is akartam. Azt akartam, hogy a sírás által távozzon belőlem ennek az elviselhetetlen fájdalomnak legalább egy kis része. Édesanyám halála óta ő volt az egyetlen biztos pont az életemben, ő volt a legfontosabb számomra, hihetetlen, hogy már csak múlt időben beszélhetek róla, hogy nincs többé. Többet nem tartunk filmnézős estet; nem alszik nálam; nem nevettet meg a hülye vicceivel; nem nevet ki, ha szerencsétlenkedem és a legfontosabb: már soha sem mondhatom el neki, hogy milyen sokat jelentett nekem, hogy mindig mellettem ált, nem köszönhetem meg neki és nem mondhatom meg, hogy olyan volt számomra, mint egy báty.

Hogy nézzek ezen túl Mary szemébe? Ha megtudná, hogy a fia miattam halt meg, undorodna tőlem. Mit csináljak most?

-         Azt… hiszem, az lesz… a legjobb, ha én most… megyek – töröltem le könnyeimet és álltam fel Niall karjai közül.

-         Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha most egyedül maradnál – bizonytalanodott el.

-         Most pont ez kell nekem, egy kicsit egyedül maradni… - győzködöm.

-         Rendben, akkor haza viszlek – indul el a bejárati ajtó felé.

-         Nem, nem kell. Szeretném kiszellőztetni a fejem – tartom vissza, majd egy gyors köszönés után ott is hagyom.

A város kihalt, mivel már igen csak későre jár az idő, talán már közel járunk az éjfélhez is. Néhány járókelőn kívül már senki sincs az utcán. Az égbolt koromsötét. Egyetlen csillagot sem látni az égen. A hold sem világítja meg az utcákat sápadt fényével. Mint ha az égbolt a belsőmet tükrözné. Sötét és szomorú, gyásszal teli. Talán ez a sorsom, hogy mindenkit elveszítsek, akit szeretek. Talán szörnyű bűnt követek majd el és ezért előre bűnhődnöm kell. Nincs más magyarázat erre az egészre… nem lehet ennyire kegyetlen, igazságtalan az élet.

Azt hinné az ember, hogy az évek során a sok katasztrófa miatt, ami történt, megerősödött, hogy erős akár az acél, de nem így van. Még mindig ugyan úgy fáj, mint mikor a bátyám halt meg, vagy amikor az anyám. Ezt az érzést egyszerűen nem lehet megszokni.  Nem lehet rá felkészülni, még akkor sem, mikor hónapokkal előtte tudod egy szerettedről, hogy meg fog halni, mint ahogy anyámnál is történt, de itt még időt sem kaptam, hirtelen ért, mint egy villámcsapás. Egyik pillanatban még együtt nevettünk, a másikban pedig már nem létezett többé.

Mi lesz most, ki lesz a következő áldozat? Ki hal még meg a múltban történt események miatt, miattam? Először a bátyám, most Ayden, ki lesz a következő? Talán Niall? Édes Istenem! Hiszen a fenyegetőm és ez által Mark is tud Niallről. Veszélyben lehet. Mit tegyek most? Mondjak el neki mindent? Megutálna és elküldene, de a legrosszabb, hogy még így is veszélyben lenne. Ki segíthetne? Kiben bízhatnék?

Talán van egy személy… aki segítene, aki biztonságban tudná tartani, aki figyelhetne rá! Ha nem is miattam, de Niall miatt talán segítene. Ha elmesélnék neki mindent, az egész történetet, amit senki sem tud rajtam és Markon kívül, talán megértené mit miért tettem. De ez kockázatos. Mi van, ha nem segít és még ki is tállal? Aki nem mer, az nem nyer. Tartja a mondás. Talán meg kéne próbálnom. Ennél rosszabb már úgy sem lehet a helyzet és még akár jól is elsülhet a dolog.

Megálltam a járda közepén és a telefonom kémernyőjére tapadtam. Addig kerestem a keresett dolgot az interneten, amíg meg nem találtam, majd hívtam egy taxit. Miközben vártam eleredt az eső. Húsz percen keresztül álltam az zuhogó esőben mire megérkezett. Bőrig ázva szálltam be az autóba, ami a sofőrnek nem nagyon tetszett, de hát ő tehet róla, hogy vizesen kellett beülnöm, ha előbb jön, akkor nem ázok el annyira… Bediktáltam neki a címet és vártam, hogy megérkezzünk.

Útközben ismét eleredtek könnyeim, hiába próbáltam elfojtani érzéseimet és nem elsírni magam. A sofőr kicsit furcsán nézett rám, de akkor az érdekelt a legkevésbé. Volt annál nagyobb bajom is, mint, hogy azzal törődjek, ki mit gondol rólam. Például az, amire éppen készültem. Nem volt ínyemre, hogy pont neki meséljem el teljesen őszintén, csúsztatások nélkül az életem. Hiszen nem is ismerem, jó, ha háromszor találkoztam vele eddig, de ő az utolsó reményem, nincs más.

Mikor megérkeztünk az úti célhoz, kifizettem a borsos összeget és kiszálltam. Hát itt lennék. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont itt kötök ki, nála. Odasétáltam a kapuhoz és megnyomtam a csengőt, majd vártam. Valószínűleg már alszik és a háta közepére sem kíván, de ez nem várhat reggelig. Addig fogom a csengő gombját nyomni, amíg ki nem tolja ide a képét, és ha az órákig tart, akkor órákig leszek itt.

Szerencsére nem tartott órákig, csak pár percig mire megszólalt egy álmos hang a kaputelefonban.

-         Ki vagy és mit akarsz ilyenkor? – mormogta…

Ui: Kinek milyen lesz a bizije? :)