9. rész + Díj

Sziasztok Drága Olvasók!

Itt is lennék a következő résszel, még éppen időben. :)

Nagyon szépen köszönöm az előző részhez írt kommentjeiteket!!

Nem is húznám az időt...

Jó olvasást!

Angi xx

9. rész

Utállak! – Megnyugodhatsz, én is téged!

Miután sikerült megnyugodnom, visszamentem Niall-höz, nehogy feltűnjön neki valami.

-         Már itt is vagyok – erőltettem mosolyt az arcomra – Hol is tartottunk?

-         Ott, hogy nem tudod miről beszélsz. Már, hogy lehetne Lady Gaga az ijesztőbb? Láttad már egyáltalán, hogy Nicki Minaj, milyen arcokat tud vágni? – kérdezte „felháborodva”.

-         Te vak vagy? Nem láttad még, hogy Gaga milyen ruhákat hord? – háborodtam fel én is.

-         De azok csak ruhák – tartott ki saját véleménye mellett.

-         Azok meg csak pofavágások, nem mindig úgy néz ki – érveltem én is.

-         Na, jó. Egyezzünk ki egy döntetlenben. Mind a ketten ugyan annyira ijesztőek – nyújtotta felém kezét, mintha valami szerződést akarna kötni.

-         Rendben, megegyeztünk – fogadtam el kezét – Viszont nekem most mennem kell. Holnap találkozunk, szia – köszöntem el tőle, mire kezemnél fogva közelebb húzott magához és megölelt.

Eléggé meglepett ez a megnyilvánulása, de óvatosan visszaöleltem, majd pár másodperc múlva elhúzódtam tőle és már siettem is el. Miután hazaértem, összedobtam magamnak pár szendvicset, amit útközben fogyasztottam el, mivel, ha munka előtt be akartam ugrani Ayden-hez, akkor sietnem kellett.

Most nem vacakoltam a kopogással, azonnal vittem a saját kulcsomat és bementem, de ismét csak nem volt otthon. Hol a fenében lehet? Hazament volna a szüleihez? Miután visszaszálltam a kocsimba és elindultam a rádióállomás felé, megkerestem a telefonomat és a névjegyzékből előkerestem Ayden édesanyjának a számát. Mihelyst megtaláltam megnyomtam a „hívás” gombot és vártam, hogy felvegye.

-         Szia Lori – köszönt bele kedvesen a számomra oly kedves személy.

-         Szia, Mary, bocs a zavarásért, de… - kezdtem a bocsánatkérésbe, de félbeszakított.

-         Jaj, kincsem. Mikor tanulod már meg, hogy te sosem zavarsz?! – kérdezte megrovón.

-         Köszönöm – hálálkodtam – Nos, azért hívtalak, hogy megkérdezzem, nem tudsz-e valamit Ayden-ről…

-         Itthon van, szeretnéd, hogy szóljak neki? – kérdezte.

-         Nem! Kérlek, ne szólj neki – vágom rá azonnal – Nagy baj lenne, ha munka után beugranék hozzátok? Meg kéne beszélnem vele egy-két dolgot… - célozgatok, mivel nem tudom, hogy el mondta-e, hogy összevesztünk, vagy sem.

-         Nyugodtan gyere és beszéljétek meg a félreértéseteket – tehát elmondta neki – És ne aggódj, tőlem nem fogja megtudni, hogy idejössz – nyugtat meg.

-         Köszönöm – hálálkodtam – Most leteszem, mert vezetek. Akkor majd később találkozunk. Szia – köszöntem el.

-         Szia – köszönt ő is, majd bontottam a vonalat.

Innentől kezdve kicsit nyugodtabb voltam. Most, hogy már tudtam, hogy nincs semmi baja, felszabadultabb lettem. Persze féltem tőle, hogy nem áll majd szóba velem, de ezt a gondolatot próbáltam kiűzni a gondolataim közül.

Mikor megérkeztem a rádióállomásra, közölték velem, hogy mivel Ayden egész héten nem jön ezért mind a három hátralévő napban – ebben a mai nap is bele van számolva – kapok egy társ műsorvezetőt, három híresség személyében. Ma például Conor Maynard jön. Be kell vallanom, kicsit izgatott lettem ennek hallatán, mivel azért még is csak egy hírességről beszélünk. Nem mindennap találkozik az ember olyanokkal, akikért millióan rajonganak. Kíváncsi lettem, hogy vajon milyen személyisége lehet.

Mielőtt megérkezett, kaptam egy hatalmas napszemüveget, amely a fél arcomat eltakarta, hogy ne láthassa, hogy néz ki az arcom. Az inkognitómat még mindig szerettem volna megőrizni… 

Az első órában, arról beszéltünk, hogy mennyiben változott meg az élete mióta híres lett és, hogy hogyan telik egy napja. A második órában pedig áttértünk a hívások fogadására. Kérdéseket tettek fel neki, ő pedig – nyilvánvalóan – válaszolt rájuk. Az utolsó fél órában játszottunk. Behoztak pár héliummal töltött lufit és miután a gázból kellő mennyiséget szívtunk, elkezdtünk a hallgatók által, a twitter oldalunkon feltett kérdésekre válaszokat adni.

Az utolsó percekben már elkezdett fájni a fejünk a hélium miatt, ezért megkönnyebbülés volt, amikor eljött a nyolc óra és véget ért a műsor.

-         Örülök, hogy megismerhettelek – mondta Conor, mikor már az elköszönésnél tartottunk.

-         Én is örülök – mosolyogtam rá.

-         Az álarcosbálon találkozunk – mondta, mint egy végszóképp és elment.

Én pár percet még a stúdióban maradtam és összepakoltam a cuccaimat, aztán én is elindultam a parkolóba.

Félelemmel vegyes izgatottsággal szálltam ki az autóból Mary-ék háza előtt és miután meggyőződtem arról, hogy bezártam-e az ajtót, elindultam a ház felé. Eléggé meg voltam ijedve, de tudtam, hogy nem futamodhatok meg, főleg, hogy már Mary is tudja, hogy jövök. Még a végén azt hinné, azért nem jövök, mert valami baj történt.

Bekopogtam, majd vártam. Hamarosan léptek zaja ütötte meg a fülemet az ajtó túl végéről. Mary állt előttem, aki, amikor meglátott, magához ölelt köszönésképp.

-         Szia, drágám. Gyere csak beljebb – hívott be a házba.

Miután köszöntem, levettem a cipőmet és már éppen kérdeztem volna, hogy hol találom a fiát, mikor engem megelőzve csak annyit mondott, hogy a „szobájában”. Köszönés ként csak bólintottam egyet és már mentem is fel az emeletre Ayden szobájába. Mikor ajtajához értem, ismét csak kopogtam.

-         Nyugodtan gyere be, anya – szólt ki.

-         Nem Mary vagyok, de azért bejöhetek? – kérdeztem miután benyitottam. Ayden az ágyában feküdt és laptopozott, de mikor meghallotta a hangom, rám kapta tekintetét.

-         Persze… gyere csak – mondta meglepetten. Gondolom nem számított rám. Beléptem a szobába és becsuktam magam után az ajtót – Mit szeretnél? – kérdezte miközben lecsukta laptopja tetejét és felült.

-         Szeretném, ha megbeszélnénk a hétfőn történteket… - avattam be tervembe.

-         Rendben, de ne ácsorogj ott – paskolta meg maga mellett a helyet. Elmosolyodtam és leültem mellé, majd én is betakaróztam.

-         Szóval sajnálom, hogy titkolóztam előled, de ez egy olyan dolog, amiről nehéz beszélnem és soha senkinek nem is beszéltem róla – kezdtem bele mondanivalómba – Tudom… hogy a legjobb barátom vagy és bármit elmondhatok neked, de erre képtelen vagyok. Most legalább is… Talán majd később menni fog, de most még biztos, hogy nem. Szóval, csak bocsánatot szeretnék kérni, hogy titkolóztam előtted, remélem nem haragszol nagyon?! – néztem fel rá félve.

-         Most viccelsz? Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem, mert úgy kiakadtam. Meg kellett volna értenem, hogy nem akarsz róla beszélni, csak értsd meg kérlek, hogy aggódtam érted – húzott magához és adott egy puszit a homlokomra.

-         Akkor szent a béke? – nyújtottam felé a kisujjamat.

-         Igen, szent a béke – mosolyodott el és összefontuk a kisujjunka, majd megráztuk.

A békülés „szentesítése” után ismét magához húzott én pedig mosolyogva bújtam karjai közé. Igaz csak két nap telt el az összeveszésünk óta, de már nagyon hiányzott.

-         Szóóóval… hallottalak ma a rádióban és el kell mondanom, hogy nagyon hülye hangod volt – nevetett fel.

-         Utállak! – ütöttem mag mellkasát.

-         Megnyugodhatsz, én is téged! – mondta miközben fájó tagját simogatta.

-         Egyébként miért is nem jöttél dolgozni? – kérdeztem.

-         Talán, mert beteg vagyok?! – nézett rám hülye fejet vágva és végszóra köhögni kezdett.

-         Mi? Te beteg vagy és nem voltál képes szólni, hogy ne jöjjek a közeledbe? Mit csináljak, ha elkapom tőled a hülyeséget? – kérdeztem „ijedten” és a hatás kedvéért távolabb húzódtam tőle.

-         Ha-ha, milyen kis humor herold lettél hirtelenjében – forgatta szemeit – Az előbb még könyörögtél, hogy: óh, te csodálatos férfi, a teremtés koronája, kérlek, bocsáss meg nekem, mert nélküled még élnem is értelmetlen – mondta elvékonyított hangon – Most meg ezt kapom hálád jeléül? – fejezte be végül, komoly arccal.

Azonnal kitört belőlem a nevetés és olyan röhögő görcsöt kaptam, hogy percekig nem bírtam abbahagyni. Már fájt a hasam és minden bajom volt, de még mindig röhögtem, amikor hátradőltem, de várt puha ágy helyett a föld fogadott.

És akkor a díj:

Még 2-3 résszel ezelőtt kaptam MissLocsiFecsi-től, de mindig elfelejtettem kitenni. Szóval szeretném neki még egyszer megköszönni!! 

Legérzelemdúsabb blog

- tedd ki a blogodra! Ha ez kész...
- írj öt dolgot magadról! Ha ez is kész...
- válaszolj azokra a kérdésekre, amiket feltettek neked! És ha ez is kész...
- tegyél fel öt kérdést annak, akinek küldöd! Végül...
- küldd tovább öt embernek.

1. Holnap hétfő és semmi kedvem iskolába menni...

2. Már alig várom, hogy végre jó idők legyenek.

3. Szeretem a csokis fagyit. :P

4. Imádom a vidámparkot és a horror házát, ahol majd' meghaltam a félelemtől, amikor ott voltunk. XD

5. Szeretnék elmenni egyszer egy 1D koncertre! :)

MissLocsiFecsi kérdései:
-Haragtartó típus vagy? Nem. :)
-Van kedvenc írónőd? Ha igen ki? Nincs kedvenc írónőm.
-Laptopod vagy asztali géped van? Asztali gépem van.
-Mi a kedvenc nyelved? Spanyol, de az angolt is nagyon szeretem. :D
-Mi a legfontosabb szerinted egy barátságban? A feltétel nélküli bizalom.

Kérdéseim:

~Mióta írsz?

~Magadnak vagy az olvasóidnak írod inkább a történeted?

~Szeretnél komolyabban is foglalkozni az írással?

~Ha egy szóval kéne összefoglalnod a blogod történetét, mi lenne az?

~ Hogyan tudnád jellemezni magad?

Akiknek küldöm: 

domii. † 

Tyra W. 

Csakegy Lany