12. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Itt is lenne a következő rész, ami hosszabb lett a megszokottaknál. :)

Remélem tetszeni fog nektek! 

Jó olvasást!

Angi xx

12. rész

Paranoiás vagyok, vagy…

1 héttel később

Hát itt lennénk, az álarcosbál napja. Egész héten ettől a naptól féltem, mert Niall is ott lesz a bálon, a banda többi tagjával egyetemben. Féltem, hogy fel fog ismerni. Napokig kerestem a tökéletes maszkot, amely eléggé elfedi az arcomat ahhoz, hogy senki se ismerjen fel, de még sem takarja el az egészet. Végül tegnap délután sikerrel jártam.

Miután felkaptam magamra egy megfelelő összeállítást és fogat mostam, elmentem az utcában lévő kisboltba és vettem néhány dolgot a reggelihez. Fizetés után elköszöntem a kasszánál ülő nőtől és már indultam is haza. Alig tettem meg pár lépést, de már is úgy éreztem, hogy követnek. Mióta Adam és Ashley nálam jártak, akárhányszor kilépek az utcára, úgy érzem, hogy követ valaki. Sokat gondolkoztam ezen és arra lyukadtam ki, hogy vagy paranoiás vagyok, vagy már is megtalált Mark egyik embere és csak arra vár, hogy lecsaphasson rám. Nem tudom melyik igaz, mindenesetre próbálok mindig olyan helyen lenni, ahol vannak szemtanúk és otthon mindig bezárni az ajtót.

Mihelyst átléptem a ház ajtaját, már be is zártam és mentem a konyhába. Azokat a dolgokat, amik nem kellenek, betettem a hűtőbe, majd nekikezdtem a reggelim elkészítésének. Nem kell semmi bonyolult dologra gondolni, csak egyszerű bundáskenyeret csináltam. Még a nagynéném mutatta nekem, - aki Magyarországon élt, egészen két évvel ez előttiig, amikor is meghalt - mikor utoljára itt volt. Az óta is ez az egyik kedvenc kajám. Sokszor szoktam ezt csinálni reggelire.

Éppen beleharaptam volna a bundáskenyerembe, amikor meghallottam, hogy csörög a telefonom. Azonnal felpattantam a helyemről és felszaladtam a lépcsőn a szobámba. Az éjjeli szekrényemen találtam rá. Éppen nyúltam érte, amikor elestem és bevágtam a fejem a szekrénybe. Fejemet fogva, még mindig a földön fekve, a kijelzőjét meg sem nézve vettem fel a telefont.

-         Haló?! – szóltam bele fojtott hangon, a fájdalom miatt.

-         Mitől van ilyen furcsa hangod? – kérdezett rá Ayden.

-         Elestem és bevágtam a fejem az éjjeliszekrénybe, amikor fel akartam venni a telefont – meséltem – De gondolom nem ez érdekelt. Szóval, minek is köszönhetem a hívásod?

-         Azért hívtalak, hogy szóljak változott a program. Hétre megyek érted, mert a bál kezdete előtt minimum fél órával ott kell lennünk – tájékoztatott, én pedig közben felkeltem a földről.

-         Rendben, van még esetleg más is? – kérdeztem.

-         Nem, nincs semmi. Miért? – miközben beszélt én már a konyha felé haladtam, hogy elkezdhessem végre a reggelit.

-         Azért, mert akkor most leteszem és eszek végre. Szia – köszöntem el, majd bontottam a vonalat.

Mihelyst a konyhába értem már rá is vetettem magam a bundás kenyérre. Pár perc alatt befaltam mindent, ami a tányéron volt, aztán átmentem a nappaliba és bekapcsoltam a tévét. Szerencsére kedden kellett utoljára bemennem a kórházba és az óta addig aludhatok, ameddig akarok, és azt csinálok egész nap, amit akarok, de természetesen csak hatig, mert akkor kezdődik a munkaidőm a rádiónál.   

**

Berohantam a fürdőszobába, gyorsan lekaptam magamról a ruháimat, majd beálltam a zuhanyzórózsa alá és megengedtem a vizet. Olyan gyorsan mostam a hajam, ahogy csak bírtam.

Délután elaludtam a tévé előtt és negyed hétkor ébredtem fel, akkor is csak azért, mert az egyik reklám túl hangos volt.

Mikor kész voltam a fürdéssel, magamra tekertem egy törülközőt és beálltam a tükör elé hajat szárítani. Pár perc alatt meg is száradt. Elővettem a hajsütővasat és begöndörítettem vele a hajam. Mihelyst készlettem, átvágtattam a szobámba és kivettem a szekrényemből egy fehérnemű szettet, majd az erre az alaklomra vett ruhámat és cipőmet.  

 

Miután mindet felvettem, az egyik kistáskámba belepakoltam néhány szükséges dolgot és már mentem is le. Mire leértem meg is hallottam a dudaszót. Még mielőtt kimentem volna, átnéztem a cuccaimat, hogy nem hagyok-e itthon valamit, de minden megvolt, ami kellett.

Bezártam magam után az ajtót és a kaput, majd elindultam az autó felé. Megint úgy éreztem, mint, ha valaki figyelne, ezért sietősebbre vettem a figurát. Mikor odaértem, feltéptem az ajtót és beszálltam Ayden autójába.

-         Szia. Felkészültél? – kérdezte miközben elindultunk.

-         Amennyire lehet, de még mindig félek, hogy fel fog ismerni – aggodalmaskodtam.

-         Ugyan már. Majd kicsit megváltoztatod a hangod, mint ha be lennél rekedve és a maszk amúgy is eltakar – nyugtatott, de ekkor elkapott a szörnyű felismerés.

-         Úr Isten! Fordulj vissza – mondtam ijedten.

-         Mit hagytál otthon? – kérdezte, de nem fordult meg.

-         A maszkomat – válaszoltam.

-         Nyisd ki a kesztyűtartót – „parancsolt” rám. Vonakodva ugyan, de megtettem. Óvatosan nyitottam ki, nehogy az egyik viccének alanya legyek, de csalódnom kellet, még hozzá kellemeset. A kesztyűtartóban egy aranyszínű maszk volt. Kivettem és alaposan szemügyre vettem. Nagyon jól nézett ki és ugyan nem passzol annyira a ruhámhoz, mint amit otthon hagytam, még is ez jobban tetszik.

 

-         Köszönöm! – adtam egy puszit az arcára – De azért kicsit sérti az önbecsülésemet, hogy tudtad, hogy kelleni fog.

-         Igazából a csomagtartóban egy másik ruha is van, ha esetleg elfelejtettél volna ruhát felvenni – nevetett ki.

-         Egyszer fordult elő és az is csak cipő volt – méltatlankodtam – Már bánom, hogy elmeséltem neked… Egyébként is, az ne beszéljen, aki pizsamában megy be dolgozni!

-         Erre inkább nem mondok semmit, de csak is a te érdekedben – dörmögte az orra alatt.

-         Hogyne, majd el is hiszem – kikapcsoltam a biztonsági övem és kiszálltam az autóból, ugyanis időközben megérkeztünk.

Felvettem a maszkot és megvártam amíg Ayden is ezt teszi, majd bementünk az épületbe. Még csak a rendezvényszervező munkásai és a rádió alkalmazottai voltak ott.

Pár perccel később megjelent a rádió igazgatója és összehívta a dolgozókat egy eligazításra. Elmondta kinek, mi lesz a feladata és, hogy hogyan is fog lezajlani ez az egész esemény. Negyed órával később már mehettünk is arra, amerre akartunk.

Nyolc óra előtt nem sokkal meg is érkeztek az első vendégek. Percekkel később már csaknem az összes meghívott ember jelenvolt. Ekkor döntöttünk úgy Aydennel, hogy ideje elkezdeni a munkát. Bementünk a számunkra kijelölt helységbe és bekapcsoltuk a mikrofonokat, majd megnyomtuk az „adás” gombot.

-         Jó estét kívánunk minden kedves hallgatónak! Én Lori vagyok, és természetesen itt ül mellettem Ayden is – szólaltam meg először én.

-         Jó estét mindenkinek! Itt vagyunk az álarcosbál helyszínén és nemsokára be is hívjuk az első áldozatunkat egy kis beszélgetésre, akit Lori fog kiválasztani, de előtte szeretném elmondani, hogy a bál lényege a pénzgyűjtés egy gyerekkórház számára és természetesen ti is tehettek felajánlásokat… - mondta legjobb barátom én pedig kimentem a szobából, hogy megkeressem az első „áldozatunkat”.

Nem mondhatnám, hogy sokáig keresgéltem, mert az első szimpatikusnak tűnő személyt vittem is magammal.  

-         Itt is van az első interjú alanyunk! – kiáltott fel Ayden – Szóval, kit is tisztelhetünk személyedben?

-         Conor Maynard vagyok – válaszolt mosolyogva – Örülök, hogy ismét találkozunk, Lori.

-         Szintúgy – bólintottam felé – Mesélnél nekünk, arról, hogy te mivel segíted a kórházat? – kérdeztem.

-         Persze. Szerdán volt egy koncertem itt Londonban, melynek a teljes…

**

-         … tehát még van kb. húsz percetek, hogy felajánlásokat tegyetek a kórház számára – tájékoztattam a hallgatókat, amikor megérkezett Ayden az utolsó „áldozattal” – És már meg is érkezett utolsó alanyunk, aki nem más, mint… - hagytam függőben a mondatot, mivel nem tudtam, hogy ki is ő.

-         Niall Horan – mutatkozott be, mire megállt bennem az ütő. Több mint kétszáz ember közül képes volt kiválasztani pont őt… ehhez már tényleg tehetség kell.  

-         Ugye ti a bandával ellátogattatok a kórházba a gyerekekhez… Milyen érzés volt ott lenni? – kérdeztem egy halk torokköszörülés után, kicsit elváltoztatott hangon.

-         Először is nagyon szörnyű volt azt látni, hogy ennyi beteg gyerek van és a legtöbbjüknek nagyon rossz az állapota – válaszolt Niall, Ayden pedig bocsánatkérően nézett rám, mire megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy nincs semmi baj, hiszen nem tudhatta, hogy ő az – Másodszor pedig, nagyon meglepő volt azt látni, hogy ezek a gyerekek a lehető legkisebb ajándéknak is képesek örülni. Azt hiszem ez a kis látogatás nem csak nekem, hanem a banda többi tagjának is tanulságos volt…

-         És ti mivel segítitek a kórházat, ha szabad tudnunk? – tette fel a következő kérdést Ayden.

-         Sokáig gondolkoztunk rajta, hogy mivel segíthetnénk a legtöbbet és arra jutottunk, hogy a kórház felújításának költségének a felét mi álljuk – osztotta meg velünk tervüket.

-         Ez nagyon szép dolog tőletek – ismertem el.

**

-         Nos, kedves hallgatók, a mai adás ezzel itt véget ért. Köszönjük a felajánlásaitokat és, hogy itt voltatok. További jó estét mindenkinek és hétfőn a szokott időben jelentkezünk! – köszönt el Ayden, Niall távozása után tíz perccel.

-         Sziasztok – köszöntem el én is.

-         Na, megmondtam vagy megmondtam, hogy nem fog megismerni? – kérdezte önelégülten Ayden.

-         Jól van, beismerem, igazad volt, de azért ne szállj el magadtól túlságosan! – mondtam majd kimentem a helységből és átmentem a bálterembe.

Már majdnem odaértem, amikor a mellettem lévő ajtó kinyílt és valaki a karomnál fogva berántott rajta. Támadóm becsukta az ajtót és még mielőtt sikíthattam volna, befogta a számat.