7. rész

Sziasztok Drága Olvasóim!

Ez a rész most kicsit hosszabb lett, mint az előzőek, remélem észrevehetően, bár ebben nem vagyok biztos... :/

Köszönöm szépen a kommenteket és a 14 feliratkozót!!! :D

Jó olvasást!

Angi xx

7. rész

Akkor talán nem is vagyunk igazi barátok!

 

Kérdése hallatán azonnal megdermedtem. Az volt az egyetlen szerencsénk, hogy épp leparkoltam, mert különben biztos, hogy karamboloztunk volna. Honnan tudhatja ezt egyáltalán? Tudtommal a saját anyanyelvén kívül csak franciául beszél. És még is mióta tudhatja? Lehet, hogy már pénteken is tudta?

A gondolataimban feltett kérdések közepette próbáltam minél közönyösebb arcot felvenni, hogy a hazugságom minél hihetőbb legyen.

-         Még is miről beszélsz? – fordulok végre felé pókerarccal.

-         Loreen, ne játszd a hülyét, te is tudod, miről beszélek! - háborodik fel – Megismétlem a kérdésem: mit akar tőled a Rio-i bíróság?

-         Honnan veszel te ekkora marhaságokat? Mondtam már, hogy az egyik ismerősöm írt nekem – tetettem felháborodást.

-         Ne vegyél hülyére. Felírtam a telefonomba a feladót, mert látszott rajtad, hogy meg vagy ijedve, és elmentem az egyik barátomhoz, ő pedig lefordította nekem, szóval semmi értelme tagadnod. Egész hétvégén és ma is vártam, hogy elmondod-e magadtól, hogy mi a baj, de nem tetted – lehetne ennél rosszabb a helyzetem?

-         Szóval nem bízol bennem és ezért kutakodsz? – kérdezem, legjobb védekezés, a támadás elve szerint.

-         Nem inkább te nem bízol meg bennem? – hát ez nem jött be – Azt hittem barátok vagyunk és elmondjuk egymásnak, ha baj van.

-         Azok vagyunk, de értsd meg, hogy nem szeretném elmondani neked! – kérem kétségbeesetten.

-         De miért? Hiszen tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, nem fogok rád más szemmel nézni emiatt! – próbál meggyőzni.

-         Értsd már meg, hogy nem fogok erről beszélni sem neked sem senki másnak! – emelem fel a hangom, mert elegem van. Nem a győzködéséből, hanem ebből az egészből. Végre sikerült talpra állnom és most jön ez a levél és mindent romba dönt, amit felépítettem.

-         Nem értem meg! Ha nem mondod el mi a baj, akkor még is, hogyan segítsek neked? – kérdezi.

-         Nem kértem, hogy segíts és, ha igaz barát lennél, akkor nem kérdezősködnél és kutakodnál utánam! – vágom a fejéhez dühömben.

-         Ha igaz barát lennél, nem kéne kérdezősködnöm és kutakodnom! – vág vissza, ami meglehetősen rosszul esik.

-         Akkor talán nem is vagyunk igazi barátok! – kiabálok.

-         Most, hogy ezt megbeszéltük én megyek is és remélem egyértelmű, hogy a meghívás hozzám ma estére érvényességét vesztette – mondja még utoljára, majd bevágja maga után az ajtót.

Leforrázva ülök a kormányt szorongatva a történtek után. Nem tudom elhinni, hogy most vesztettem el a legjobb és egyben egyetlen barátomat. Még mielőtt zokogásban török ki van annyi erőm, hogy visszatartsam addig, míg pár utcával arrébb nem érek egy játszótérhez. Ott azonban már nem szabok gátat a könnyeimnek. Kiadok magamból minden fájdalmat a sírással.

Egy rohadt levél mindent tönkretett. Soha sem hittem volna, hogy ez fog keresztbetenni a barátságomnak Ayden-vel. Azt hittem a múltamat el tudom titkolni, de úgy látszik ostoba voltam, hogy azt hittem soha sem kell szembenéznem vele. Megtanulhattam volna már, hogy hiába futok el a problémáim elől, úgy is rám találnak. Ennyit arról a hülye mondásról, hogy az idő minden sebet begyógyít. Ha tényleg így van, akkor miért érzem még mindig azt, amit akkor is éreztem, 2001. őszétől? Még mindig emlékszem arra az érzésre, ami hatalmába kerített, mikor rátaláltam a bátyámra…

13. Szeptember 2001.

A tv-ben a kedvenc mesém megy, a Scooby Doo. Egyszerűen imádom ezt a mesét, és ha felnövök nekem is lesz egy ilyen kutyám.

-           Kicsim, átugrok a boltba. Matthew-nak már szóltam. Fél óra és itthon vagyok, addig is fogadj szót a bátyádnak- jelent meg a nappaliban anya.

Homlokomra nyomott egy puszit, majd elindult. Én pedig tovább néztem, ahogy Scooby-ék elkapják a hó szörnyeteget. Ekkor Matt jött le zaklatottan a lépcsőn, kezében két bőrönddel. Elmegy? De, hiszen azt mondta, hogy nem hagy itt soha.

-           Matt, hová mész? – kérdeztem ijedten.

-           Gyere Lolo, elmegyünk – fél karral felvett a kanapéról, a másik kezében pedig az egyik bőröndöt vitte.

 Az előszobában letett a földre és segített bekötni a cipőmet és felvenni a kabátomat. Kimentünk az autójához és beültetett, a bőröndöt pedig betette a csomagtartóba.

-           Bemegyek a másik bőröndért, addig te maradj itt- mondta, s mivel anya azt mondta, hogy fogadjak szót neki, azt tettem, amit kért.

Vajon hova megyünk és miért? Lehet, hogy valami meglepetés? De nincs is szülinapom… Veszekedés hangja ütötte meg a fülemet, amely nem máshonnan jött, mint a házunkból. Kiszálltam az autóból és a ház felé közeledtem. Óvatosan nyitottam ki a bejárati ajtót, hogy észre ne vegyenek. Mikor beértem az előszobába, már azt is értettem mit mondanak és felismertem az idegent. Elbújtam a fal mögött, nem mertem odamenni. Percek múlva egy pisztoly hangját hallottam. Megmerevedtem és könnyek szöktek a szemembe. Ugye nem őt lőtték le? Ugye ez a hang csak a tv-ből jött? Mikor feleszméltem dermedtségemből, előjöttem a fal mögül. Szörnyű látvány fogadott. A gyilkos sehol, Matt pedig vérbe fagyva fekszik a földön, nem mozdul. Nyugodj meg Lori, nem halt meg, csak megint tréfálkozik. Odaszaladtam és leguggoltam mellé, majd rázogatni kezdtem a vállainál fogva.

-           Matt, kellj fel, tudom, hogy csak viccelsz, lebuktál – keltegetem mosollyal az arcomon – Nem hallod? Lebuktál, most már nem kell tovább játszanod.

De erre sem mozdult meg. Mikor pofozgatni kezdtem, hirtelen hátraugrottam. Hideg volt az arca. Zokogásban törtem ki, nem viccel, tényleg meghalt. A bátyám halott. Odamásztam hozzá és nem törődve azzal, hogy csupa vér leszek, fejemet ráhajtottam mellkasára és őt átölelve zokogtam tovább. Perceken belül anya vidám hangját hallottam, ahogy azt mondja „gyerekek, megjöttem”. Nem szóltam semmit és nem is mozdultam bátyám mellől. Mikor anya belépett a nappaliba és meglátott, felsikított majd ő is zokogásban tört ki. Ekkor apa is megérkezett és mikor meglátta Matt-et földbegyökerezett lábakkal állt a helyén… 

Az volt az a nap, ami mindent megváltoztatott. Onnantól kezdve jöttek sorra a sorscsapások rám és a családomra. Ezért is költöztünk London-ba, - mikor már csak én és anya voltunk egymásnak - hogy új életet kezdhessünk, de úgy látszik ez nem sikerült. És most érkeztünk ahhoz a részhez, hogy nem tudom mit tegyek. Októberben menjek vissza Rio-ba és tanúskodjak vagy maradjak itt és reménykedjek abban, hogy ha kiengedik Őt, akkor nem keres meg engem. Nyílván gondoskodni fog arról, ha esetleg oda mennék, akkor ne érjek el a bíróságig élve. Ha ezúttal elmondanám azt, amit láttam, akkor akár életfogytiglan-t is kaphat és ezt ő is tudja, ahogy azt is, hogy nem vagyok már az a befolyásolható kislány, aki legutóbb. Már semmivel sem tudna rávenni, arra, hogy tartsam a szám.

Gondolatmenetemnek a felkelő nap első sugarai vetnek véget, amelyek csak erőlködve jutnak át a vastag felhőrétegeken. Először azt hiszem, csak káprázik a szemem, de mikor meglátom, hogy hány óra is van, rájövök, hogy tényleg egész éjszaka itt voltam egy játszótér mellett az autómban és csak sírtam. Mikor ez tudatosul bennem, azonnal beindítom az autót és hazamegyek.

*

Első utam a fürdőszobába vezet. Majdnem teljesen megtöltöm a kádat vízzel, majd miután levetkőzök, beleülök. Kb. fél órán keresztül csak áztatom magam és, hagyom, hogy elgémberedett tagjaim fölengedjenek.

Miután kiszállok a kádból, betekerem magam egy törölközőbe és a tükör elé állok. Rettenetesen nézek ki. Szemeim piroslanak és duzzadtak a sok sírástól, de annyira, hogy ezt egy kilo smink sem takarná el, ezért úgy döntök, meg sem próbálkozom a sminkeléssel. Átcsörtetek a szobámba és beállok a szekrényem elé. Mielőtt eldönteném, mit veszek fel, kinézek az ablakon és a borult égboltra tekintettel - és a hangulatomnak megfelelően – előveszek egy fekete farmart, szürke hosszú ujjú felsővel és fekete kardigánnal.

 

Mivel nincs étvágyam, tv nézéssel ütöm el a maradék időmet. Kapcsolgatok a csatornák között, de semmi érdemlegeset nem találok, hiába minden erőfeszítés, már, ha a gombok nyomkodása annak számít. Igaz, most az én esetemben minden annak számít.

*

Kedvtelenül osztogatom a reggeliket. Úgy járkálok a folyosón, mint egy holdkóros élőhalott, zombi. Csak annyiban különbözök a zombiktól, hogy nem vadászok emberek agyára és nem foszlok, de ezeket leszámítva, teljes mértékben olyan vagyok. Lehet be kellett volna inkább telefonálnom, hogy beteg lettem és nem tudok bejönni. Jobban jártam volna.

-         Mi a baj? Mi történt? – kérdezi azonnal Niall aggódva, mihelyst meglát, mire még magamat is meglepve a nyakába borulok és zokogni kezdek.