11. Rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Tudom elég késő van már, de egyszerűen semmire nem volt időm a hosszú hétvége alatt, szóval annak is örülök, hogy még ma sikerült feltennem a részt...

Köszönöm szépen a kommenteket!

Kitettem egy felmérést, mert szeretném megtudni, hogy milyen korosztály olvassa a blogomat. Kérlek titeket, hogy szavazzatok. Köszönöm! :)

Jó olvasást!

Angi xx

11. rész

Matthew előrelátó volt

-         Sajnálom, de itt nem lakik ilyen nevű személy – mondta Ayden én pedig amilyen gyorsan csak tudtam elzártam a gaztűzhelyet és oda mentem a bejárati ajtóhoz.

-         Kész a vacsora, menj csak be, majd én elintézem ezt – mondtam álmosollyal. Bólintott egyet, majd átment a konyhába. Én kiléptem az ajtón és becsuktam magam után, hogy ne halljon semmit. Előttem két a húszas éveik végén járó személy állt. Az egyik egy magas, barna hajú és szemű férfi, a másik pedig egy velem egy magasságú, hosszú, szőke hajú, szintén barna szemű nő– Rendben, van öt percetek, hogy elmondjátok, amit akartok.

-         Adam Jhones vagyok, ő pedig a menyasszonyom, Ashley Morgan, nem tudom emlékszel-e még rám. Hét éves voltál mikor utoljára találkoztunk. Én voltam Matthew legjobb barátja. Én hívogattalak az elmúlt pár napban – most, hogy kicsit mesélt magáról, kezdett derengeni. Emlékszem valakire, aki majdnem minden nap nálunk volt, ezek szerint ő volt az – Mielőtt Matthew meghalt rám bízott egy levelet és azt mondta, akkor nyissam ki, ha eljött az idő és, hogy nyugodjak meg, mert tudni fogom, mikor jön el az ideje. Mikor megtudtam, hogy meghalt, tudtam, hogy erre célzott – egyik kezével hátranyúlt a farzsebébe és egy megviselt papírt vett elő. Felém nyújtotta én pedig néhány pillanat gondolkozás után elvettem tőle – Ebben leírt mindent, amit tudnod kell. Olvasd el és gondold át a dolgot, ha döntöttél hívj fel. Ráírtam a papír aljára a számom.  Amit fontos még tudnod, az-az, hogy Október 2.-án repülünk vissza Rio-ba, szóval addig döntsd el, hogy mit fogsz csinálni – mondta elköszönésképp és már mentek is el, én pedig ott maradtam egyedül az ajtóban és úgy álltam ott, mint egy féleszű idióta

Kellet pár pillanat, míg felfogtam a történteket, aztán rávettem magam, hogy bemenjek a házba. Mielőtt bementem volna a konyhába, elrejtettem a farzsebembe a levelet, hogy Ayden észre ne vegye. Elég volt egyszer összeveszni vele egy hülye levél miatt, nem akarok még egyszer. Mire az asztalhoz értem, ő már szedte a második adag vacsorát.

-         Rossz címet adott meg nekik valaki – válaszoltam fel nem tett kérdésére, mikor rám emelte tekintetét.

-         És mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte.

-         Nem volt még szállásuk és megkérdezték, hogy nem tudok-e valami olcsó szállást a közelben – válaszoltam. Szerencsére mielőtt beértem a konyhába, gondolkoztam az esetlegesen felmerülő kérdéseken és azok válaszain.

**

Reggel 7:55-kor értem be a kórházba. Pontosan öt perccel az előtt, hogy elkezdődött a gyakorlatom.

A tegnapi kis „látogatásról” és a kapott levélről csak annyit, hogy eléggé elgondolkoztatott. A levél tartalma nagyon meglepett, most még jobban összezavarodtam a menni vagy maradni témában. Eddig úgy gondoltam több esélyem van, ha itt maradok és meghúzom magam, de a tegnapi után, már nem vagyok benne biztos. Adam is megtalált engem pár hét alatt, akkor Mark miért ne találna meg? Matthew előrelátó volt és megírta halála esetére azt a levelet. Leírta nekem, hogy mit tegyek, de én nem akarom. Túl kockázatos és nem akarom feladni az évek alatt gondosan felépített életemet.

Mielőtt elkezdtem volna kiosztani a reggeliket, megkerestem a nővért, aki a többi emeleten teszi ugyan ezt és megkértem, hogy cserélje el velem az egyik emeletet. Szerencsére kedves volt és beleegyezett a cserébe. Legalább a Niall-ös ügyön nem kell paráznom. Ma úgy is kiengedik a kórházból és többet nem kell aggódnom, hogy összefutok vele, amit pedig megörökít egy szemfüles paparazzo, amit természetesen - a balszerencsémnek hála - meglát Mark és könnyebben rám talál, mint gondolnám. Áldom az eszemet, amiért nem adtam meg neki a telefonszámomat, de még egy email címet sem.  

**

Hála az égnek - vagy az idő haladásának – végeztem mára a kórházban. Éppen a főbejáraton léptem volna ki, amikor megláttam, hogy épp most viszik ki a kocsihoz Niall-t a barátai. Vissza akartam fordulni és bent megvárni, míg elmennek, de meglátott ezért esélyem sem volt. Az egyetlen ötletem az volt, hogy olyan gyorsan húztam el a csíkot onnan, ahogy csak tudtam.Miután hazaértem összedobtam magamnak egy kis kaját, gyorsan elmosogattam, beraktam a mosógépbe a színes ruhákat - hogy ha hazaérek, csak el kelljen indítanom a mosást – majd már indultam is a rádióállomásra.

Nem tudom, hogy csináltam, de én értem be előbb. Viszont most nem kezdtem táncba, mint legutóbb.

Ayden vigyorogva nyitott be a stúdióba, de amikor meglátott komoly arckifejezésre váltott, mire kérdőn néztem rá.

-         Direkt kicsit később jöttem és már készítettem a telefonomon a kamerát, hogy felvegyem az öröm „táncodat”, erre meg itt ülsz a székedben? – vont felelősségre.

-         Bocs, de a te hibád, hogy nem vetted fel akkor. Az egy kivételes alkalom volt, az életben nem fogsz többet olyat látni tőlem – biztosítottam.

-         Olyan ünneprontó tudsz lenni néha – szontyolodott el.

-         Te meg gyerekes, még sem teszem szóvá…

**

Hatalmas mosollyal az arcomon léptem át a kórház bejáratát. Mitől van jó kedvem? Hát attól, hogy péntek van és jövő héten is már csak két napot kell itt töltenem. Végre aludhatok majd akár délig is, feltéve, ha bírok. Sosem voltam egy későn kelő típus, de azért nyári szünetekben sokszor aludtam tíz utánig.

Éppen a recepciós pult mellett haladtam el, mikor a mögötte ülő nő - aki az első napomon eligazított - megszólított.

-         Miben segíthetek? – mentem oda hozzá.

-         Tíz perccel ezelőtt volt itt egy futár és téged keresett. Mivel nem voltál még itt, ezért én vettem át a küldeményt – mondta, majd hatalmas mosollyal az arcán, átadott egy csokor fehér rózsát – Biztosan nagyon tetszel annak a fiúnak, aki ezt küldte – mondta, miközben én a csokorban lévő kis „cetlit” olvastam.