10. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Először is szeretném nagyon szépen megköszönni a 19 feliratkozót!!

Jól esik, hogy ennyien érdemesnek tartjátok a blogot arra, hogy feliratkozzatok! :)

Köszönöm a kommenteket is!! :D

Jó olvasást!

Angi xx

10. rész

A göndörkével beszél

-         Jesszus, Lori! Jól vagy? – hajolt fölém ijedten Ayden.

-         Azt hiszem, igen, bár a fejemet jól beütöttem… - erre nem csak a hasogató fájdalomból jöttem rá, hanem abból is, hogy Aydennek három szeme volt.

-         Komolyan mondom, ez a sok szerencsétlenkedés egyszer a sírba visz téged – csóválta a fejét miközben felsegített az ágyra.

-         Nekem mondod? – kérdeztem, majd eszembe jutott egy nem rég történt eset – De azt azért el kell ismerni, hogy vicces volt, amikor múltkor sétálás közben megbotlottam a cipőfűzőmben, te meg annyira nevettél, hogy nem láttad az oszlopot és nekimentél.

-         Nem, az határozottan nem volt vicces. Nem emlékszel mi volt utána? Megszédültem az ütközés miatt és nekimentem egy öreg nőnek, aki azt hitte el akarom lopni a táskáját, ezért ütni kezdett vele. Nem volt egy felemelő érzés…

1 héttel később

Az elmúlt egy héten minden maradt a normális kerékvágásban. Csütörtökön Tulisha, pénteken pedig Demi Lovato volt bent a rádiónál, társ műsorvezetőként. Mindkettejükkel jól mentek a dolgok. Ayden vasárnapra végre jobban lett így hétfőn már munkába is állt. A kórházban minden rendben volt, szerencsére már csak egy hét van hátra a gyakorlatból és utána szabad vagyok. Niall-el sokat beszélgettem és egyre jobban megkedveltem. Azt hiszem, most már inkább barátként tekintek rá, mint sem idegen ként. 

Ja, azt el ne felejtsem megemlíteni, hogy a személy, aki Loreen Dawis-t kereste, minden nap felhívott. Hiába mondtam neki, hogy nem ismerek ilyen nevű személyt és hagyjon békén vagy feljelentem zaklatásért, nem hagyta abba. Talán tényleg fel kéne jelentenem…

Gondolkozásomat telefonom csörgése zavarta meg. A kijelző ismét csak ugyan azt a számot jelezte, amit már napok óta. Nem vettem fel, elutasítottam a hívást és inkább mentem készülődni, hogy el ne késsek a kórházból.

Amíg készülődtem, végig csörgött a telefonom és én egyre dühösebb lettem. Végül 25 perc után elegem lett és felvettem.

-         Baj van az agyával? Mit nem képes felfogni azon, hogy nem ismerem a személyt, akit keres? – kérdeztem szinte ordítva.

-         Csak hallgass végre egyszer végig és utána esküszöm, békén hagylak – mondta ő is dühösen, én pedig nem szóltam semmit – Mark…

-         Nem érdekel semmi, ami azzal a gyilkossal kapcsolatos – szakítottam félbe – Hagyj végre békén! – mondtam, majd megszakítottam a vonalat.

Tudom, hogy elárultam magam azzal, ahogy a névre reagáltam, de lényegtelen, hiszen ő is nagyon jól tudta, hogy én vagyok a személy, akit keresett. Hiába tagadtam napokig, mert az elejétől kezdve tudta. De még is, hogy talált rám? Éppen azért vettem fel édesanyám nevét, amikor ideköltöztünk, hogy ne találjanak ránk és most még is rám talált. Csak idő kérdése, hogy a lakcímemet is megtudja, és akkor ki tudja mik fognak történni...

**

Épp benyitottam volna Niall kórtermébe, hogy bevigyem neki az ebédet, amikor halottam, hogy beszélget valakivel. Én tényleg nem akartam hallgatózni, de elég hangosan beszéltek ahhoz, hogy akarva-akaratlanul is mindent tisztán halljak.

-         Nincs igazad! Ismerem őt annyira, hogy tudjam, nincsenek hátsószándékai velem szemben, mert… - magyarázott Niall, de valaki félbeszakította.

-         Ugyan már, Niall. Két hete ismered! Honnan tudhatnád, hogy nem akarja kihasználni a hírnevedet? – nos, arra már rájöttem, hogy rólam folyik a vita, nem vagyok hülye, de azt nem értettem, hogy-hogy értette a hírnevet, hiszen ő csak egy hétköznapi srác, vagy nem?

-         Tudod mit? Szerintem az a bajod, hogy ez egyszer egy lányt jobban érdekelek én, mint te és, hogy nem sikerült ágyba vinned – ó, szóval a göndörkével beszél.

-         Ez hülyeség és ezt te is nagyon jól tudod. Hát nem veszed észre? Nem akartak már elegen kihasználni a banda miatt? – megdermedtem - De tudod mit, ne is törődj velem, az lesz a legjobb, ha én most elmegyek – időm sem volt elmenni az ajtó elől, már ki is vágódott és Harry dühös tekintetével találtam szemben magam – Újabban hallgatózol is? – kérdezte, de nem törődtem vele. Elnéztem mellette, egyenesen Niall-re.

-         Te… híres vagy? – kérdeztem, s mihelyst végig mondtam, mint ha megvilágosodtam volna – Hát persze, a One Direction, igaz? Hogy nem jöttem rá eddig? – a végét már inkább magamnak címeztem mintsem nekik.

-         Lori, én meg… - kezdett magyarázkodásba.

-         Meg tudod magyarázni? – szakítottam félbe, s közben megkerültem Harry-t – Azt, hogy nem mondtad el? Ezen nincs mit magyarázni és nem is kell. Biztos vagyok benne, hogy jó okod volt rá, de engem nem érdekel. Csak hagyj békén, ne hívj, ne keress fel, tegyél úgy, mint ha nem is ismernél engem, kérlek – mondandóm végeztével hátat fordítottam neki és elmentem.

Hallottam még, hogy utánam kiált, de nem foglalkoztam vele. Haragszok-e rá? Egy cseppet sem, hiszen nem ő az egyetlen, aki titkolózik. Én sem mondtam el neki nagyon sok mindent. Két hét után nem is vártam, hogy elmondja a titkait vagy ez esetben azt, hogy híres. Az ok, amiért otthagytam és megkértem, hogy ne keressen, az Mark. Ha továbbra is barátkoznék Niall-el és véletlenül lencsevégre kapnának minket, azzal csak megkönnyíteném a dolgát, előbb találna rám és még fenyegetni is tudna vele. Most a legjobb, amit tehetek, az az, hogy meghúzom magam és nem hívom fel magamra a figyelmet. A lehető legrosszabb, amit tehetek, az pont az, hogy egy hírességgel barátkozom.

**

-         Minden rendben? – kérdezte Ayden azonnal, mihelyst beléptem a stúdióba.

-         Persze – oké, ez nem teljesen igaz, de mindenkivel előfordult már, hogy füllentett.

-         Oké, hallottuk a hamis verziót, most hallhatnánk az igazat is? – honnan tudja mindig?

-         Miért beszélsz többes számban? – körülnéztem a szobában, de kettőnkön kívül, nem volt ott egy lélek sem.

-         Gondoltam így jobban hangzik – vonogatta a vállát – De most komolyan, mi történt?

-         Ahh… oké, elmondom, csak ne nézz már így rám. Ijesztő – rázott ki a hideg.

-         De hiszen ez a kérlelő tekintetem volt – értetlenkedett.

-         Szerintem változtatnod kéne rajta, mert ezzel csak megijeszted az embereket – vettem egy mély levegőt és visszatértem az eredeti témánkhoz – Szóval éppen vittem volna Niall-nek az ebédjét, amikor meghallottam, hogy beszélget valakivel…

-         Nem szép dolog hallgatózni – oktatott ki.

-         Nem direkt csináltam – védtem magam – Szóval a lényeg az, hogy az egyik haverja azt mondta neki, hogy csak ki akarom őt használni és kiderült, hogy ők a híres One Direction banda tagjai – fejeztem be a mesélést – Faja, mi?

-         Nem mondod komolyan? – döbbent meg.

-         Látod az arcom? Komoly vagyok. Igazat mondok – biztosítottam

-         És erre te? – követelte a folytatást.

-         Megmondtam neki, hogy ne keressen és otthagytam. Nagyjából ennyi történt – gondolkoztam el, hogy nem hagytam-e ki valamit, de nem.

**

Fél kilenc múlt pár perccel. Éppen a konyhában voltam Aydennel és vacsorát készítettem, ő meg csak ült és beszélt. Szóval lényegében csak a szokásos dolgokat csináltuk, amikor megszólalt a csengő.

-         Ki lehet az ilyenkor? – gondolkoztam hangosan.

-         Biztos megint a szomszédod jött, hogy rajtad keresse a megszökött macskáját – röhögcsélt barátom.

-         Ne heherésszél ott, inkább nyisd ki az ajtót, mivel én most nem hagyhatom itt a kaját, rád meg inkább nem bíznám – gondoltam vissza a rántottás esetre.

-         Sértegetsz még, vagy esetleg indulhatok? – tette fel költői kérdését, majd ment ajtót nyitni.

Mivel az előszobából nyílik a nappali és a konyha is, így minden áthallatszik onnan. Hallottam, mikor Ayden kinyitotta az ajtót és hallottam a beszélgetést is.

-         Jó estét – köszönt az ismerős hang.

-         Jó estét, miben segíthetek? – kérdezte legjobb barátom.

-         Loreen Dawis-t keresem. Itt van?