5. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Köszönöm az előző részhez írt kommentjeiteket! :)

Ez a rész, most nagyon rövid és béna lett, szóval bocsi...

Angi xx

5. rész

A levél

-         Mullingar-ból jöttem ide lassan három évvel ezelőtt. A szüleim és a bátyám otthon maradtak. Az iskolát magántanulóként végeztem el. A srácok, akik bejárnak hozzám, a legjobb barátaim és egyben a munkatársaim is. Azt hiszem ennyi – mondta el ő is ugyan úgy, felszínesen a dolgokat – Mit jelent számodra a tetoválásod? – mutat az alkaromra.

 

-         Ezt a témát inkább hanyagoljuk. Inkább mesélj, mi a munkád? – teszek fel egy elterelő kérdést.

-         Ezt a témát is kerüljük, ha lehet. Miért akarsz orvos lenni? – kérdezte.

-         Azért, hogy segíthessek az embereken és, hogy megakadályozzam az olyan családok életének tönkremenését, amelyben súlyos betegek vannak – válaszolom a valósághoz hűen – Na, de most komolyan, sztriptíz táncos vagy, esetleg drogárusító, vagy miért nem akarsz a munkádról mesélni? – kérdezem kíváncsin.

-         Dehogy, nem vagyok se sztriptíz táncos, se drogárusító. Egyáltalán, hogy jutott ez eszedbe? – kérdezte röhögve.

-         Csak gondoltam, ha nem akarsz róla beszélni, az azért van, mert szégyelled vagy illegális… - pirultam el egy kicsit.

-         Sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsalak, a munkám teljesen legális és nem szégyellem, csak nem szeretnék róla beszélni. Egyébként, ha már itt tartunk, te dolgozol valahol az egyetem mellett? – kérdezte.

-         Igen, egy kávézóban pincérként – hazudtam. Eszemben sincs elmondani neki, hogy hol dolgozok. Senki sem tudja, hogy kik vagyunk Ayden-vel, miért pont neki mondanám el? – Meddig lesznek távol a barátaid? – remélem minél tovább, mert nem akarok összefutni a göndörkével…

-         Jövő hét után, szerdán jönnek vissza. Neked meddig tart itt a gyakorlatod? – próbált feljebb ülni, de egyedül nem nagyon sikerült neki a törött keze és lába miatt, ezért segítettem neki.

-         Július 9.-én jövök utoljára – feleltem kérdésére egy kis számolás után – Mi történt veled, úgy értem, hogy történt ez veled? – mutattam a jobb kezére és a bal lábára.

-         Épp az autópályán mentem, esett az eső, én meg ideges voltam és figyelmetlen, az egyik kanyarban megcsúszott az autó kereke, lesodródtam az útról és belementem egy fába – mesélte.

-         Meddig tartanak bent a kórházban? – tettem fel következő kérdésemet.

-         Július 4.-én engednek ki, akkor veszik le a lábamról a fekvőgipszet. Nem tudom, hogy fogom addig kibírni a kórházi kosztot. Én tényleg mindent megeszek, de ez szörnyű – mondja elborzadva, mire felnevetek.

-         Hát igen, a kórházak nem a jó ételekről híresek…

**

Pontosan háromkor elköszönök Niall-től és elhagyom a kórház területét. Lassan sétálok hazafelé, élvezem a ritka alkalmak egyikét, amikor süt a nap és meleg van. Nem is tudom, mikor volt utoljára Londonban olyan jó idő, mint most. Rengetegen vannak most az utcán, még a megszokottnál is többen. Mindenki élvezi a napsütést és fagyizik, az árnyékban hűsöl vagy csak a barátaival szórakozik.

Mikor hazaértek, előkeresem táskámból a kulcsaimat és bemegyek. Miután becsukom magam után a kaput és kiveszem a postaládából a levelet, amit kaptam, bemegyek a házba és Ayden keresésére indulok. A konyhában találok, rá amint éppen próbál valami kaját csinálni, de nem nagyon sikerül neki. Nekidőlök az ajtófélfának és összefont karokkal nézem őt. Miután fél perc elteltével sem vesz észre engem, megköszörülöm a torkom, mire ijedten kapja rám a tekintetét.

-         Szia, Lori – köszön félénken.

-         Szia. Hogy-hogy még itt vagy? – kérdezem meglepetten – Vettél be gyógyszert, nem fáj a fejed?  - kérdeztem anyáskodva.

-         Nem, nem fáj és igen, vettem be fájdalomcsillapítót – nyugtat meg - Szeretnék tőled bocsánatot kérni a tegnapi viselkedésem miatt. Sajnálom, hogy annyira berúgtam, hogy nem ismertelek fel és miattam a börtönben kellett éjszakáznod – kért bocsánatot lehajtott fejjel.

-         Ugyan, Ayden, nem kell bocsánatot kérned. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, ha beleegyezek egy közös bulizásba veled, akkor abból nem kerülök ki úgy, hogy ne történne valami – mondom mosolyogva, mikor eszembe jutnak az eddigi közös bulizások – Nem haragszom rád. Legalább is most már…

-         Huh… ne tudd meg mekkora hegység esett most le a szívemről – sóhajt fel – Ha nem bocsátottál volna meg, akkor kénytelen lettem volna a főztömmel kiengesztelni téged – mutat egy serpenyőben lévő halom trutyi felé.

-         Jézusom, ez mi? Meg akartál mérgezni? – kérdezem kikerekedett szemekkel.

-         Ez rántotta – mondja, mint ha nyilvánvaló lenne.

-         De hát ennek az egyik fele nyers, a másik meg égett és büdös is. Tartozol nekem egy serpenyővel, mert az biztos, hogy ebben többet nem főzök semmit, lehet, hogy radioaktív – fintorgok.

-         Jól van, na. Te is tudod, hogy nem tudok főzni – tettet sértődöttséget.

-         Hogyne tudnám, hiszen mindig hozzám jársz enni – mondom szem forgatva.

-         Egyébként is, ez nem is olyan rossz – mondja, majd megkóstolja, aztán rögtön ki is köpi.

-         Hé, muszáj volt a csempére köpnöd azt a trutyit? Most lehet újracsempézni az egész konyhát – nyafogtam, mire csak megforgatta a szemeit, majd elment és egy felmosóval jött vissza, amivel elkezdte feltörölni a rántottának nevezett valamit – Ettél ma már valamit?

-         Nem, mert csak nemrég keltem fel, és mert, mint láthatod, nem sült el valami jól a próbálkozásom a reggeli készítésre… – válaszol kérdésemre még mindig a padlót törölgetve.

-         Akkor mindjárt csinálok valamit enni, csak előbb megnézem, mi van a borítékban.

Miközben kinyitom a borítékot, leülök az egyik székre az asztalnál. Kiszedem a benne lévő levelet, majd szétnyitom. Mihelyst meglátom a Portugál nyelven írt szöveget, megnézem a feladót. Rio de Janeiro Állami Bíróság…