24. Rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Bocsi a csúszásért, csak elfelejtettem, hogy nekem részt is kéne írnom... XD

Köszönöm a komenteket és a "szavazatokat"! :)

Jó olvasást!

Angi xx

24. rész

Sok szerencsét!

Augusztus harmincegyedike van, ami azt jelenti, hogy holnap utazom Rioba. Nehezek voltak az elmúlt napok, a temetés óta történt pár dolog. Felmondtam a munkahelyemen; az iskolában elintéztem, hogy halaszthassak fél évet – már ha élve visszajutok… - és próbáltam segíteni Ayden szüleinek feldolgozni fiuk halálát, bár ettől egy kicsit sem enyhült a bűntudatom. El akartam mondani nekik, hogy minden az én hibám, de amikor azt mondták, hogy nekik már csak én maradtam és, hogy a lányukként tekintenek rám, egyszerűen nem tudtam kimondani a megfelelő szavakat. Ha elmondtam volna nekik, akkor még jobban összetörtek volna és én azt nem akartam. Így is elég fájdalmat okoztam már nekik…

Niallel azóta nem beszéltem, mióta megtudtam legjobb barátom halálát. Sokszor próbálkozott, hívogatott és eljött hozzám, de én sosem vettem fel és egyszer sem nyitottam neki ajtót. Csak az ajtónak dőlve zokogtam, mert tudtam, hogy hiába halogatom vele a találkozást, egyszer el kell neki mondanom az igazat és akkor elveszítem őt örökre. Húzhattam, halaszthattam, egészen a mai napig. Több alkalmam nem lesz rá. Holnap hajnalban a gép felszáll, és nekem ott kell lennem azon a gépen, ami azt jelenti, hogy még ma el kell mondanom neki mindent.

Remegő kézzel nyúltam a csengő felé és nyomtam meg a gombot. Féltem az elkövetkezendő félórától, féltem az igazság következményeitől, de meg kell tennem, megérdemli, hogy tisztában legyen a dolgokkal.

A kapu zára kattant én pedig bementem rajta. Niall az ajtóban várt. Lassan, megfontolt léptekkel haladtam felé, hogy minél később kelljen elmondanom az igazat, de mikor odaértem az ajtóhoz, már nem maradt időm.   

-         Miért nem vetted fel a telefont és miért nem nyitottál nekem ajtót? És Harry miért fogadott fel mellém a nap 24 órájában testőröket? Nem volt hajlandó elmondani az okot, azt mondta, kérdezzelek téged – kért számon.

-         Bemehetnék? Megmagyarázok mindent – mondtam lehajtott fejjel, nem tudtam a szemébe nézni.

-         Persze, gyere – tárta ki az ajtót, hogy be tudjak menni.

Miután az előszobában levettem a cipőm átmentünk a nappaliba és leültünk a kanapéra. Síri csend uralkodott a házban. Arra várt, hogy belekezdjek a magyarázkodásba, én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az elmúlt napokban annyiszor elképzeltem már ezt a beszélgetést, megpróbáltam minden lehetőséget elképzelni, hogy hogyan is fog lezajlani ez az egész. Kiabálni fog velem, vagy ridegen viselkedik majd, esetleg megérti, hogy mit miért tettem? Nem tudtam mi lesz, csak találgatni tudtam, eddig a pillanatig, mert most kiderül majd minden.

-         Én… tudod… szóval csak azt… - próbáltam elkezdeni, de sehogyan sem ment, ezt nem lehet jól tálalni, ezen egyszerűen túl kell esni – Nem az vagyok, akinek hiszel… Vagy is ez így nem teljesen igaz, de nagyon sok dolgot nem tudsz rólam. Olyan dolgokat, amik megváltoztathatják a rólam alkotott képed – miközben ezeket a szavakat mondtam, végig a szemébe néztem, azt akartam, hogy tudja, ez teljesen komoly és vártam, hogy feldolgozza a hallottakat – Hazudtam neked, mikor azt mondtam, hogy nem én dobtam fel Harryéket annál az újságnál. Én tettem, én készítettem a fényképeket és én vittem be nekik, hogy megjelentessék. De esküszöm neked, hogy nem… - akartam magyarázkodni, de félbeszakított.

-         Mi? Te voltál? – pattant fel helyéről - Képes voltál a szemembe hazudni? – kérdezte dühösen – Én hülye meg még védtelek, megbíztam benned, miközben mindvégig Harrynek volt igaza. Megbízhatatlan vagy és csak azért barátkoztál velem, hogy kihasználj. Jézusom, hogy lehettem ennyire vak, ilyen idióta?

-         Niall kérlek, ne mondj ilyeneket, engedd, hogy megmagyarázzam. Én nem akartam ezt tenni, de nem volt más választ… - ismét közbevágott.

-         Ugyan már, mind ezt mondja. Te is csak olyan vagy, mint a többi – mondta megvetően és ez nagyon fájt, tudtam, hogy innen már nincs visszaút, még is reménykedtem, próbálkoztam…

-         Hinned kell nekem! Kérlek, hallgasd végig, amit mondani akarok, ha még akkor sem értesz meg, akkor ígérem, soha többet nem látsz – kértem.

-         Még is minek hallgatnálak végig, megint csak hazudnál és amilyen jó vagy benne, még a végén meg is győznél – hadonászott – Tudod mit? Inkább takarodj el a házamból és soha többet ne gyere a közelembe, felejtsd el, hogy valaha ismertél – mutatott az ajtó felé, én pedig alig akartam hinni a fülemnek, végleg elszakadt a cérna. Eddig visszatartott könnyeim most végigfolytak arcomon.

-         Rendben, ha ezt szeretnéd. Ég veled Niall – mondtam megtörten, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a házat.

Beszálltam az autómba és elhajtottam onnan. Kétutcányival arrébb álltam meg, mert nem láttam könnyeimtől. Zokogásba kezdtem, elszorult a torkom, ami miatt alig kaptam levegőt és egész testemben remegni kezdtem. Most már tényleg nem maradt senkim. De talán nem is baj, így nincs, aki visszatartson, aki miatt érdemes lenne élnem, így már nem lesz miért visszahátrálnom, ha elhatalmasodik felettem ez az egész. Miket is gondolok, már akkor elhatalmasodott felettem a dolog, amikor megjött az első fenyegető üzenet.

Mikor sikerült egy kicsit megnyugodnom, beindítottam az autót és elindultam a következő „állomáshoz”. Nem kellett túl sokat kocsikáznom, mivel Niall és Harry csak pár utcányira lakik egymástól. Mihelyst leparkoltam a ház előtt, kiugrottam a kocsiból és a kapu felé vettem az irányt, s közben bezártam a kocsit. Csöngettem, majd vártam.

-         Igen? – szólt hangja a kaputelefon hangszórójából.

-         Szia, Lori vagyok, beengednél? – kérdeztem. Válasz helyett a kapuzár kattanását hallottam.

Az ajtónál kopogtam és vártam, hogy kinyissa. Ez pillanatokon belül meg is történt.

-         Minek köszönhetem látogatásod? – kérdezte miközben beengedett – Te sírtál? – kérdezte, amikor jobban szemügyre vett.

-         Igen, de nem ez a lényeg… Azért jöttem, hogy szóljak, hogy elmondtam Niallnak, vagy is próbáltam elmondani, de elcsesztem, mert azzal kezdtem, hogy hazudtam, az újságos esetnél, ennél tovább nem jutottam, mert nem engedte, hogy tovább mondjam. Kidobott a házából… - vágtam egyből a közepébe – Azért jöttem, hogy megkérjelek arra, hogy mondj el neki mindent, ha lehiggadt, mert nekem erre már nem lesz alkalmam – néztem rá könyörgő tekintettel.

-         Miért nem lesz alkalmad? – kérdezte.

-         Holnap hajnalban indul a gépem Rioba és nem hiszem, hogy élve visszajutok – mondtam reményvesztetten, mert tudtam, hogy csak részeredményeket érhetek el ebben a harcban – Szóval… elmagyarázol majd neki mindent?

-         Igen – válasza hallatán elmosolyodtam, hálás voltam neki mindenért, amit eddig tett és ezért is, még ha nem is értem tette vagy teszi ezeket a dolgokat.

-         Köszönöm! Akkor… én nem is zavarlak tovább – indultam az ajtóhoz.

-         Lori, várj! – szólt utánam, én pedig visszafordultam felé és ekkor olyat tett, amire még álmomban sem gondoltam volna, megölelt. Először fel sem fogtam teljesen, hogy mit tesz, aztán mikor sikerült feleszmélnem döbbentemből, visszaöleltem. Nagyon jól esett tette, mert tudtam, hogy nem kedvel engem, de akkor is mellettem áll – Sok szerencsét! – engedett el végül. Válasz gyanánt csak bólintottam egyet, majd végleg elhagytam a házat.

**

Hajnali fél háromkor keltem, hogy elérjem a fél ötkor induló gépet. A reptérre az út csak negyed órás és már minden cuccom be volt pakolva a bőröndjeimbe, de időt akartam hagyni magamnak a búcsúra. El akartam búcsúzni a háztól és egyben az eddigi életemtől. Sok szenvedésemet látta ez a ház, de még is itt voltam a legboldogabb is. Sok emlék fűz ide, hiába, hogy csupán egy éve, anya halála óta van meg. Talán többet már nem láthatom mindezt. A falak színeit, a bútorokat. Nem főzhetek majd többet ebben a konyhában, nem aludhatok az ágyamban, nem eshetek el a szobámban lévő szőnyegben, nem botlok majd meg a küszöbökben és nem csúszok majd el a nappaliban a parkettán. Ezek nem nagy dolgok és a legtöbb nem is jó, nekem még is fontosak ezek az események, mert mindez én vagyok.

Mikor megszólalt a csengő, tudtam, hogy eljött az idő, ideje itt hagynom az eddigi életemet, a házat, Ayden emlékét, Niallt, Londont. Magam után húzva két bőröndömet léptem ki a házból.