22. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Bocsi a késésért, de tegnap ötkor értem haza és fárasztó napom volt ezért lusta voltam megírni a részt... 

Szeretném megköszönni a kommenteket, amiket írtatok az előző részhez és nagyon szépen köszönöm a feliratkozásokat! :)

Jó olvasást!

Angi xx

22. rész

Nem érted teszem…

-         Loreen vagyok – szóltam bele reszketeg hangon.

-         Hagyj békén és menj el – mondta dühösen mihelyst felfogta, hogy mit mondtam.

-         Kérlek, Harry, segítened kell – kértem sírva – Niall veszélyben van! - fél perccel később nyílt a kapu és Harry mérges tekintettel vizslatott.

-         Mibe keverted? – zörrent rám.

-         Kérlek, ezt ne itt beszéljük meg – lehet, hogy most is figyelnek.

Fejével intett, hogy kövessem majd elindult be a házba. Egy rövid kövekkel kirakott járdán mentünk az ajtóhoz, onnan az előszobán keresztül a nappaliba. Leült az egyik fotelba és intett, hogy én is nyugodtan helyet foglalhatok. Én is leültem egy fotelba és próbáltam összeszedni gondolataimat. Nem tudtam, hogyan is kéne belekezdenem. Hosszú ideig nyúlt a csend, amit ő tört meg.

-         Elmondanád végre, hogy mibe keverted Niallt? – kérdezte türelmetlenül.

-         Először is én nem akartam őt ebbe belekeverni, nem akartam, hogy baja legyen, sokat jelent számomra, sosem ártanék neki szándékosan és… - kezdtem magyarázkodni.

-         Nem érdekelnek a kifogásaid, csak mondd már el végre, hogy mi van – utasított. Vettem egy mély levegőt, majd miután kifújtam azt, belekezdtem a mesélésbe.

-         Tízen két évvel ez előtt, szemtanúja voltam annak, hogy egy bűnöző megöli a bátyámat. Mikor a rendőrök kérdezték, hogy láttam-e valamit, nem szóltam semmit, nem mertem elmondani. Pszichológushoz vittek, hátha az ki tudja szedni belőlem, de neki sem sikerült. Aztán elkapták a gyilkos egy másik bűntény kapcsán és nekem el kellett mennem a tárgyalásra tanúnak. Ott sem mondtam semmit, mert megfenyegetett, hogy megöli az anyámat. Aztán végül lecsukták. Ez után elhagytuk Riot és ide költöztünk anyámmal. Minden rendben volt egészen két hónappal ez előttig, amikor is kaptam egy levelet az állami bíróságtól, hogy amennyiben nem tanúskodom októbert tizenegyedikén a tárgyaláson, szabadlábra helyezik. Ez után sorra érkeztek a fenyegetések egy nőtől. Többször kellett pénzt adnom a hallgatásáért és dolgokat kellett megtennem neki. Ilyen volt például az is, amikor bekerültél a barátnőddel az újságba. Én csináltam a képeket és vittem be a szerkesztőségre. Én tényleg nem akartam megtenni, de nem volt más választásom. Ha nem tettem volna meg, akkor elárult volna annak a szemétládának. Persze, mint később kiderült végig neki dolgozott. Ma este, merényletet akart elkövetni ellenem, de nem úgy sült el a dolog, ahogy tervezte… - itt egy kicsit megálltam és vártam, hogy sírás nélkül ki tudjam mondani – A kocsimba elrejtett egy bombát. Niall eljött a munkahelyemre, mert beszélni szeretett volna velem… én elmentem vele és megbíztam a legjobb barátomat, hogy vigye haza a kocsimat. Útközben… felrobbant. Az a gyilkos megölte, miattam halt meg – sírtam el magam – Én… nem akartam ezt. Azt hittem, hogy itt nem talál majd rám, de tévedtem – töröltem le könnyeimet - És most Niall is veszélyben van miattam. Tudnak róla, hogy sokat jelent nekem, lehet, hogy fel akarják majd használni ellenem és azt nem hagyhatjuk. Harry, meg kell védenünk, bármi áron! – nem reagált, csak döbbenten nézett maga elé és próbálta megemészteni az előbb elhangzottakat.

-         De még is ki ez a gyilkos? – nyögte ki.

-         A neve Mark Dawis. Ő Dél-Amerika legnagyobb drogbárója, ő az apám – mondtam megsemmisülten.

-         Hogy mi? – kérdezte egy oktávval magasabb hangon – Ezt Niall tudja?

-         Persze, rögtön azzal kezdtem, amikor bemutatkoztunk egymásnak, hogy Lori vagyok és a Rio-i drogbáró lánya. Gondolkozz már egy kicsit az Isten szerelmére – háborodtam fel, holott semmi jogom nem volt hozzá, de ez az éjszaka teljesen kifordított önmagamból – Senki nem tud róla rajtad kívül.

-         Még is miért barátkoztál vele, ha tudtad, hogy baja lehet belőle? Miért nem kerülted el? – kérdezősködött tovább.

-         Mert azt hittem, hogy ha rám is találnak, csak engem fognak bántani, aztán mikor rájöttem, hogy ez nem, így van, már túl sokat jelentett nekem ahhoz, hogy csak úgy eltaszítsam magamtól – hajtottam le a fejem.

-         Ha csak egy haja szála is meggörbül a te hülyeséged miatt, esküszöm, hogy azt nem éled túl – dühödött be ismét.

-         Ez engem nem érdekel, csak is az érdekel, hogy védd meg őt, fogadj fel hozzá testőröket, zárd be valahova vagy tudom is én, csak ne hagyd, hogy baja essen! – hadonásztam össze vissza.

-         És te mit fogsz csinálni? – kérdezte.

-         Elmegyek Rioba – mondtam el döntésemet, amely abban a pillanatban született.

-         De, meg fognak ölni… - akadékoskodott.

-         Az egyáltalán nem olyan biztos… Hidd el, én is tudok meglepetést okozni nekik – jelentettem ki elszántan – Már csak azt szeretném megkérdezni, hogy számíthatok-e rád Niall védelmében vagy sem?

-         Nem hagyom, hogy baja essen – hangja magabiztosan és elszántan hangzott – El sem fogsz tőle köszönni, mielőtt elmész? – kérdezte – Megérdemelné, hogy tudja az igazságot…

-         Talán meglátogatom, mielőtt elmegyek – álltam fel a fotelből – Köszönöm, hogy segítesz – álltam meg az ajtóban.

-         Nem érted teszem… - mondta.

-         Tudom, de én akkor is köszönöm – ez volt az utolsó szavam hozzá.

**

Az egész szobámat feltúrtam már, de még mindig nem találtam a levelet, amit Adam adott át nekem, mikor idejött Ashelyvel. Már csak a zoknis fiókom volt hátra. Kihúztam a szekrényből a fiókot és a földre borítottam tartalmát. A sok zokni között megláttam a keresett dolgot. Kivettem a kupacból és kinyitottam.

Kedves jó barátom, Adam:

Ezt a levelet arra az esetre írom neked, ha történne velem valami. Nemrég rájöttem néhány dologra az apámról. Nagyon gyanús volt nekem már egy ideje, ezért kutakodni kezdtem utána, és most sikerült olyan bizonyítékokat találnom, amivel börtönbe juttathatom. A bizonyítékokat, biztonsági okok miatt, olyan helyre rejtettem, ahol csak a húgom, Loreen Dawis találhatja meg. Kérlek, segíts neki megkeresni a bizonyítékokat, ha eljött az idő és vigyázz rá helyettem is.

Matthew Dawis

Olvastam el magamban újra és újra, hátha van benne számomra egy titkos üzenet, hogy még is hol kezdjem el keresni a bizonyítékokat, de nem volt benne semmi. Elővettem telefonom és bepötyögtem a lap aljára firkantott telefonszámot. Mielőtt még megnyomtam volna a „hívás” gombot, eszembe jutott, hogy nem hajnali háromkor kéne zaklatnom Adaméket, ezért inkább csak elmentettem a számot, majd elmentem lezuhanyozni és lefeküdtem aludni.

Reggel mikor felébredtem az volt az első dolgom, hogy felhívjam Adamet. Megkerestem a névjegyzékben a hajnalban mentett számát és már hívtam is. A harmadik csörgés után fel is vette.

-         Itt Adam Jhones – szólt bele hivatalos hangon.

-         Szia, Lori vagyok. Találkozhatnánk? –tértem egyből a tárgyra, nem volt arra időnk, hogy még körítsek is.

-         Szia. Persze. Mikor és hol? – kérdezte.

-         Nálam és amilyen hamar csak lehet – válaszoltam miközben a lépcsőn haladtam lefelé.

-         Akkor másfél óra múlva ott leszek – mondta.

-         Rendben, várni foglak – tettem le a telefont, majd figyelem elterelés képen elkezdtem megcsinálni a reggelim.

Az idő egy csiga lassúságával halad és én úgy éreztem hamarosan bedilizek. Mire letelt a másfél óra már kétszer zuhanyoztam le, rendet tettem a szobámban, takarítottam a konyhában és folyamatosan tömtem magamba a csokit. Tiszta idegroncs lettem. Kikészít ez az egész, ha esetleg túlélem, beiratkozok egy elmegyógyintézetbe. Mikor meghallottam a csengő hangját már rohantam is ajtót nyitni. Kicsit meglepődtem mikor egy ember helyett ketten álltak az ajtóban, de nem törődtem vele. Behívtam őket és leültünk a nappaliban.

-         Szóval… mi volt olyan fontos, hogy személyesen kell róla beszélni? – kérdezte Ashley éllel a hangjában.

-         Visszamegyek veletek és megkeresem a bizonyítékokat – jelentettem ki nem is törődve az ellenségeskedő lánnyal.

-         Miért gondoltad meg magad? – kérdezte óvatosan Adam. Sejtette, hogy nem jókedvemből döntöttem így.

-         E miatt az egész miatt meghalt a legjobb barátom. Ha nem teszek semmit, csak itthon ülök ölbe tett kézzel, akkor másoknak is baja eshet, ezért úgy döntöttem, hogy nem engedem, hogy kiengedjék a börtönből, még ha ez az életembe is kerül – mondtam elszántan – Viszont szerintem nem lesz elég október másodikán oda utazni, előbb kell mennünk, ha meg akarjuk találni a bizonyítékokat.

-         Rendben, mikorra gondoltál? – érdeklődött.

-         Szeptember elsejére. Addigra lerendezem az iskolámban, hogy egy félévet halaszthassak és a munkahelyemet is el tudom intézni – indokoltam válaszom.

-         Akkor foglalok jegyeket. Van még valami? – kérdezte miközben felállt, Ashleyvel egyetemben és elindultak az ajtó felé.

-         Nincs. Köszönöm, hogy segítetek! – hálálkodtam.

-         Nincs mit köszönnöd, Matthew is mindig segített nekem, ha kellett – mosolygott rám, mire Ashley lenézően kezdett vizslatni.

Miután elmentek nem tudtam mit kezdeni magammal ezért úgy döntöttem ideje felhívnom Maryt, hogy megtudjam mikor lesz Ayden temetése. Nem volt hozzá sok kedvem, de egyszer úgy is muszáj lett volna, és jobb előbb túl lenni rajta.