Új blog!

Sziasztok!

Új blogot kezdtem, ezúttal egy fantasyval jelentkezem! :)

Itt találjátok, ha érdekel.

És itt az előzetes:

28. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Hát elérkeztünk a történet végéhez is...

Meg kell mondanom, kicsit rossz érzés lesz megválni ettől a blogtól is, mert szerettem írni. De hát egyszer minden jónak vége szakad...

A befejező részről annyit, hogy szerintem nem az a szokványos befejezés lett és nem is sikerült olyanra, mint szerettem volna, de remélem azért élvezhető lesz.

Nagyon szépen köszönöm az összes díjat, amit adtatok, az összes kommentet, az összes feliratkozást. Egy szóval mindent!! Ti vagytok a legjobbak!

További jó nyarat!

Jó olvasást!

Angi xx

28. rész

Happy End?

1 hónappal később

Harry szemszöge:

-         Köszönjük, hogy itt voltatok! Ti vagytok a legjobbak! – mondta még utoljára Liam, majd egy köszönés után el is hagytuk a színpadot és visszamentünk az öltözőnkbe.

Mikor benyitottunk fülemet azonnal elérte telefonom csengésének hangja. A hívó fél elég kitartó lehet ugyan is a zene, amit csengőhangként használok már a felén is túlhaladt. Utat törtem magamnak a srácok között és rohantam a telefonhoz, nehogy pont most tegye le az illető. Nem volt az asztalon ezért elkezdtem feltúrni az egész helységet. Végül az utcai öltözetem nadrág zsebében találtam meg a még mindig csörgő készüléket.

-         Halo!? – szóltam bele lihegve a fáradtságtól.

-         Szia. Ashley Morgan vagyok. Harry-vel beszélek? – kérdezte egy számomra eddig ismeretlen nő. Talán egy rajongó…

-         Igen, én vagyok – válaszoltam és kíváncsian vártam, hogy miért hívott, de nem szólt bele a telefonba – Miben segíthetek? – kérdeztem mikor megelégeltem a vonal túlsó feléről jövő csendet.

-         Bocsi, csak elgondolkoztam – kért bocsánatot – Szóval azért hívtalak, mert Loreen megkért rá, hogy hívjalak fel, ha vége az ügynek és mondjam meg, hogy most már biztonságban vagytok, a veszély elhárult – mihelyst felfogtam mit is mondott, hatalmas kő esett le a szívemről. Mit kő, egy egész hegységrendszer! Végre nem kell attól tartanunk, hogy Niall-nek valami baja esik. Elmondhatatlanul örültem, de tudtam, hogy nincs minden rendben.

-         Miért nem Loreen hívott? – kérdeztem, mire az öltözőben tartózkodó bandatársaim tekintete rám szegeződött.

-         Azért nem ő hívott… szóval azért, mert egy hónappal ezelőtt, amikor Mark tárgyalására ment, lelőtték – a vér is megfagyott az ereimben mikor meghallottam válaszát. Igaz, hogy nem voltunk valami fényes a kapcsolatunk, de sosem kívántam volna a halálát.

-         Meg-meghalt? – nagyot nyelve tettem fel a kérdést. Kérdésemre a szobában megfagyott a levegő. Mindenki döbbenten figyelt engem.

-         Nem. Kómában van, csak a gépek tartják életben. Viszont, ha pár napon belül nem javul az állapota, akkor a helyhiány miatt lekapcsolják a gépekről – tájékoztatott.

-         É-értem – dadogtam megsemmisülten – Köszönöm, hogy hívtál! – tettem le a telefont.

-         Ugye nem… ? – kérdezte Niall kétségbeesetten.

Loreen szemszöge:

Sötétség. Mindössze ennyi, amit látok, ez az, ami ebben a pillanatban körülvesz. Az orrom hegyéig sem látok. Nem tudom, mióta lehetek ebben az állapotban, csak azt tudom, hogy nem érzek, nem hallok és nem látok semmit. Néha felvillan egy-egy kép az életemből, olyanok, amelyeken boldog vagyok és ezek a képek mosolygásra késztetnek még ebben a helyzetben is. Hiszen tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hol lehetek. Meghaltam? Mi ez a hely, talán a pokol? Az nem lehet, hiszen ahhoz túlságosan is jól érzem itt magam. A menny sem lehet, azt nem így képzelem el. Egy napfénnyel és virágos rétekkel teli helynek kell lennie, ez pedig nem az. Vagy ezek nem is léteznek? Lehet, hogy csak ennyi van az élet után? Egy sötét hely, ahol időnként felvillannak képek az életedről? Ennyi lenne az egész? Nem találkozhatunk soha többé a halott családtagokkal, ismerősökkel? Az idők végezetéig egyedül maradunk végül? Nem akarom ezt, nem akarok egyedül maradni. A hely ahol mindeddig jól éreztem magam, hirtelen nyűggé vált. Még a szenvedéssel teli életem is jobb volt ennél. Nem akarok halott lenni. Még annyi dolgot nem próbáltam az életben. Olyan sok elintézetlen ügyem van. Nem lehet vége ilyen hirtelen. De hiába minden, aki egyszer meghal, az már halott is marad.

Tudatom peremén lévő létemet egy halk, egyenletes csipogás szakította félbe. Először éppen, hogy csak hallottam aztán egyre hangosabb és zavaróbb lett. Ahogy nőtt a csipogás hangja úgy kezdtem el újra érezni tagjaimat és az azokban lévő fájdalmat. Egyre csak nőtt és én sikítani tudtam volna, ha akár egy kósza hangot is sikerült volna kiadnom magamból. Ugyan érzékeltem a külvilágot, de nem tudtam kinyitni a szemeim, megmozdulni vagy akár megszólalni. Szörnyű, még soha nem tapasztalt érzés volt. Még is valahol megkönnyebbültem és örültem, hát mégsem haltam meg. Már csak az a kérdés, hogy miért vagyok ilyen állapotban.

-         Nem adhatod fel, nem érhet így véget! Értetted? – mondta egy ismerős kétségbeesett hang.

Hiába tudtam, hogy ismerem a személyt, aki ezt mondta, még sem tudtam beazonosítani. Tudom, hogy szeretem, de nem tudom, hogy miért és honnan ismerem egyáltalán. Félek, hogy elfelejtettem, hogyan is néz ki, mi a neve, hogy ki ő.

Ismét a sötét helyen találtam magam. Megszűnt a fájdalom és nem érzékelem a külvilágot. Vajon most végleg a sötétségben maradok vagy ez ismét csak egy átmeneti állapot lesz? Ha erősen próbálkoznék vajon sikerülne kitörnöm innen? Ha nem próbálkozom, talán örökre ebben az állapotban maradok, és azt nem akarom.

Összeszedtem minden erőmet és koncentráltam. Nem tudom pontosan, hogy mire csak azt, hogy bejött. Újra éreztem a testemet mardosó fájdalmat sokkal erősebben, mint az előbb. éreztem, hogy arcomon végigfolyik egy könnycsepp, amely a hatalmas fájdalom miatt keletkezett. Valaki megfogta a kezem és végigsimított az arcomon. Tudtam, hogy ő az, az aki az előbb beszélt hozzám. Kinyitottam szemei, majd azonnal vissza is csuktam a vakító fény miatt. Fél perccel később újra próbáltam és bár még mindig bántotta szemeimet a fény, körülnéztem a szobában és megállapítottam, hogy egy kórházban vagyok. Végül a mellettem ülő fiúra vittem tekintetem. Szőke haja volt, mely kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába, kék szemei melyek az égre emlékeztettek. Szemeiben könnyek ragyogtak, ajkai pedig boldog mosolyra húzódtak. Niall. Hát itt van.

Meg akartam szólalni, de nem ment. Egy hang sem jött ki a torkomon. A légzés nehéz lett számomra, de nem érdekelt, volt még valami, amit el akartam mondani neki, mielőtt még ennek az egésznek vége lett volna.

-         Sa-sajnálom, hogy… csalódást… okoztam – suttogtam akadozva.

A fájdalom elviselhetetlenné vált számomra. Úgy éreztem mindjárt szétrobban a fejem, a karjaim pedig leszakadnak. Köhögni kezdtem. Olyan érzésem volt, mint ha a tüdőmben víz lenne. Fuldokoltam. Mikor aztán lepillantottam a takarómra, rájöttem, hogy nem víz van a tüdőmben, hanem vér. Niall már sehol sem volt. Segítségért kiabálva rohant ki a szobából.

Egyre jobban elmosódott körülöttem a világ, majd még a segítség érkezése előtt elsötétült minden és megszűnt számomra a külvilág ezúttal végleg…

Azt hiszem az életem rossz döntések sorozata volt, de mégsem bánok egyetlen egy döntést sem, mert ha egyetlen egyszer is máshogy döntöttem volna, talán soha sem ismertem volna meg Aydent vagy Niallt. Azokat a személyeket, akik fényt hoztak az életembe.

Talán nem végződött Happy End-el a történetem, de én még is boldogan haltam meg, mert még egyszer utoljára láthattam azt a személyt, aki mindennél többet jelentett számomra, - még ha én neki nem is - és bocsánatot kérhettem tőle.  

27. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Hát eljött ez a pillanat is, amikor is bejelentem, hogy ez az utolsó előtti rész.

A jövőhéten lezárul ez a történet is...

Remélem élvezni fogjátok ezt a részt, mert megszenvedtem vele (bár kicsit nyomi lett).

Jó olvasást!

Angi xx

27. rész

Az utolsó titokra is fény derül

Nem akartam hinni a szememnek, mikor kihúztam a kezem a bélés közül és megláttam a kezemben a fekete bőrkötéses kis határidőnaplót. Percekig kikerekedett szemekkel, kővé dermedve néztem a kezemben tartott tárgyat. Még pislantani sem mertem, nehogy kiderüljön, hogy csak hallucinálom az egészet.

Mikor sikerült felfognom, hogy mi is történt az elmúlt percekben, egy hatalmas sikításban törtem ki, majd úgy röhögtem, mint aki megőrült. A megkönnyebbülés és az öröm, ami abban a pillanatban rám tört, leírhatatlan volt. Végre lezárhatom ezt az egészet. Nem kell többet azon idegeskednem, hogy mikor talál rám Mark egyik bérence. Ha sikerül eljuttatnom a bíróságra, akkor élete végéig börtönbe zárják végre azt a gyilkost.

-         Már azt hittem sosem találod meg – szakította félbe jókedvemet egy ismerős hang – Most pedig add ide szépen – nyújtotta felém bal kezét, míg a jobb kezében egy pisztoly volt, amit rám szegezett.

-         Ugye ez most csak egy vicc? – kérdeztem hitetlenkedve.

-         Nem aranyom, ez teljesen komoly – nem akartam elhinni, hogy ezt teszi.

-         Miért? Megfenyegetett? Sakkban tart valamivel? – agyam kétségbeesetten keresett valami magyarázat után, ami nem azt jelenti, hogy az egyetlen ember, akiben az utóbbi időben bíztam, elárult.

-         Szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak jobban járok, ha Marknak dolgozom. Nem hiszem, hogy kapnék tőled akármi mást a hálán kívül, ő pedig rendesen megfizet. Mire végzek ezzel, milliomos leszek és elhúzok innen jó messzire – vigyorodott el.

-         Hiszen bíztam benned és a bátyám is bízott benned. Egy utolsó féreg vagy! – kiáltottam az arcába - Ashley is benne van? Ő is neki dolgozik? – kérdeztem, bár sejtettem, hogy a válasz igen lesz.

-         Nem, ő csak egy eszköz volt számomra. Tudtam, hogy ért a számítógépekhez, akár a NASA kódokkal védett oldalát is fel tudná törni, a hatóság oldalát feltörnie semmiség volt – válasza megdöbbentett – Ha ő nem lenne még mindig csak a keresésednél tartanék. El sem tudod képzelni mekkora kín volt számomra eljátszani több mint egy éven keresztül, hogy szeretem őt – miközben beszélt, olyan arcot vágott, mint aki a gondolattól is mindjárt elhányja magát - De sebaj, ha elintéztelek téged, többé a közelébe sem kell mennem. Most pedig vagy ide adod magad a naplót és utána öllek meg, vagy előbb lövök és utána veszem el. Te döntesz… - ajánlotta „nagylelkűen”.

Eszembe sem jutott, hogy oda adjam neki, csak is azon gondolkoztam, hogyan szabadulhatnék el innen. Nem kaphatja meg. Időt kell nyernem, hogy ki tudjak találni valamit.

-         Te voltál a fenyegetőm is, igaz? – kérdeztem.

-         Tudod, azt hittem, hogy azoknak, akik orvosnak tanulnak gyorsabb a felfogásuk… de igen, én voltam. Megragadtam minden lehetőséget a pénzszerzésre és az, hogy tönkretehettem az életedet, csak hab volt a már amúgy is több emeletes tortán – nevetett fel gúnyosan – Viszont nehogy azt hidd, hogy nem tudom mire játszol, szóval ezt a beszélgetést itt be is fejezzük és egyúttal az életednek is véget vetünk – emelte rám pisztolyát amit beszéd közben a föld felé tartott.

Hát itt vége, nincs több idő és én nem találtam ki semmit menekülésem érdekében. Lehunytam szemem és úgy vártam a halálra, de a pisztoly elsülése helyett egy hatalmas koppanást hallottam. Kinyitottam a szemeimet és Adamre néztem. A padlón feküdt eszméletlenül felette pedig Ashley állt könnyes szemekkel. Sajnáltam őt annak ellenére is, hogy mindig ellenséges volt velem. Oda mentem hozzá és megöleltem. Abban a pillanatban, hogy hozzáértem zokogni kezdett. Nem tudtam mit kéne mondanom ezért csak simogattam a hátát, hátha az segít valamit az állapotán. Pár perccel később elengedtem, mert tudtam, hogy nincs túl sok időnk, míg Adam felébred és, ha addigra nem érnek ide a rendőrök, akkor nekünk végünk.

**

A szállodai szoba, amit kivettünk olyan kicsi, mint egy egérlyuk. Egy kis hálószobából áll, amiben van egy franciaágy, egy éjjeliszekrény és egy tévé továbbá egy fürdőszobából, amiben egyedül is alig lehet elférni. Muszáj volt eljönnünk Adam házából, kitudja, hogy Mark nem küldött-e embereket oda. Nem lettünk volna biztonságban.

-         Biztos, hogy segíteni szeretnél? – kérdeztem meg még egyszer Ashleytől, mert nem szerettem volna, ha még valakinek miattam esne baja.

-         Igen – válaszolt határozottan.

-         Rendben, akkor mondom a tervet. Te a tárgyalás előtt minimum két órával fogsz megérkezni a bíróságra és nálad lesznek a bizonyítékok. Szépen bemész a hátsó bejáraton és átadod az illetékesnek. Én a tárgyalás előtt negyed órával fogok megérkezni és a főbejáraton megyek be, már ha eljutok addig. Biztos vagyok benne, hogy Marknak több embere is van, nem csak Adam. Nem fogják hagyni, hogy bejussak… - fejeztem be a terv vázolását.

-         Szóval úgy gondolod, hogy nem fogod… túlélni a holnapot? – kérdezte.

-         Igen és éppen ezért szeretnélek megkérni valamire – vártam, amíg bólint, majd folytattam – Megadom egy ismerősöm számát, a neve Harry, kérlek, ha lezárják az ügyet és Mark meg az emberei börtönbe kerülnek, hívd fel őt és mond meg neki, hogy elhárult a veszély. Megtennéd ezt nekem? – nem mondott semmit, csak bólintott én pedig ebben a pillanatban hihetetlenül hálás voltam neki.

**

Hát eljött a rettegett nap. Éjszaka nem bírtam aludni, ezért reggel olyan voltam, mint egy zombi, de mit is várhatnánk az embertől, ha tudja, hogy ma véget ér minden? Ha a tervem beválik, akkor Mark és társai örök életükre egy koszos cellában fognak rohadni. Végre lezárul az ügy, amely egész eddigi életemet beárnyékolta.

Ashley már órákkal ezelőtt elindult, én pedig már csak arra várok, hogy megérkezzenek a rendőrök, ugyan is a biztonságom érdekében rendőri kíséretet kapok. Milyen menő már, nem? Igazából bármit megtennék most azért, hogy valaki más lehessek. A fél karomat odaadnám érte, ha csak egy napig is valaki olyan lehetnék, aki felhőtlenül boldog. De ezek csak hiú ábrándok. Ilyenek csak a filmekben vannak, a valóéletben nincsenek.

Mikor megérkeztek a rendőrök akkor tudatosult csak igazán bennem, hogy mekkora veszélyben is van most az életem. Az igazat megvallva hiába veszítettem el mindent, ami számított az életemben, még így sem akartam meghalni, élni akartam, mert tudtam, hogy ennél már csak jobb lehet. Új életet akartam kezdeni, ezúttal tényleg véglegesen, nem úgy, mint évekkel ezelőtt anyával. Ha ezt túlélem, esküszöm, hogy addig könyörgök Niall-nek amíg meg nem bocsájt és még Harry-vel is összebarátkozom, már ha hagyja… Csak éljem meg!

Az autó lassítani kezdett majd végleg megállt. Egy hatalmas réginek kinéző épület előtt álltunk, gondolom ez a bíróság. Az egész utcában hatalmas épületek voltak. Kicsit félelmetes volt, ahogy felénk magasodtak. A bíróság magasabban volt, mint az út ezért egy hosszú lépcsősor választott el a bejárattól.

Annyira elbambultam, hogy már csak azt vettem észre, hogy az egyik rendőr kinyitotta nekem az ajtót és szólongat. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, majd kiszálltam. Félve néztem körül, de szerencsére nem láttam semmi gyanúsat. Rendőrökkel körülvéve indultam fel a lépcsőn a bejárathoz. Már csak néhány lépcsőfok volt hátra, amikor egy hatalmas fejfájás kíséretében vége lett mindennek. Elsötétült körülöttem a világ. Azt még éreztem, hogy lefelé gurulok a lépcsőn és hallottam néhány ordítást, sikítást, de mielőtt leérhettem volna, elveszítettem az eszméletem. Teljes képszakadás.

26. rész

Sziasztok Drága Olvasók!

Visszatértem a kis szünetemből ami új részt jelent. :)

Nagyon szépen köszönöm a feliratkozásokat és a kommenteket!!! :)

Jó olvasást!

Angi xx

26. rész

Emlékek

Mihelyst meghallottam a hálószoba ajtajának hangját, már rohantam is a lépcsőn lefelé. A felénél jártam mikor a bejárati ajtó kicsapódott. Annyira megijedtem, hogy felsikítottam. Azt gondoltam, hogy itt a vég, nekem annyi.

-         Jézusom, muszáj a szívrohamot rám hoznod? – kérdezte dühösen emelt hangon Ashley.

-         Maradj csendben, van fent valaki – suttogtam, s közben megpróbáltam kitolni őt az ajtón.

-         Az csak Adam te szerencsétlen – nézett rám lesújtó tekintettel.

-         Nem tudhattuk, hogy nem-e Mark egyik embere van itt, ezért óvatosnak kellett lennünk – szólalt meg mögülem az imént említett személy – Sajnálom, ha megijesztettelek – mondta bűnbánóan. 

Október 9.

Nincs meg a bizonyíték, nem találtunk az égvilágon semmit, ami segítene Markot élete végéig rácsok mögé dugni. Kezdek egyre kétségbeesettebb lenni. Már csak két nap van hátra, pénteken tárgyalás. Ha addig nem lesz meg, akkor nincs remény.

Már teljesen feltúrtuk a régi házunkat. Minden szobában felszedtük a parkettát, a fürdőkben és a konyhában pedig a csempét. Az összes kis zugot átkutattuk, még a fán lévő faházban is megnéztük, amit még Matt épített nekem, de semmi. Próbálok visszaemlékezni minden beszélgetésre, amit Mattel folytattam, hátha tett valamilyen megjegyzést, amivel a bizonyítékok helyére utalt, de alig emlékszem néhány foszlányra. Az évek során minél inkább azon voltam, hogy elfelejtsem a múltam, nem hittem volna, hogy egyszer még szükségem lehet ezekre az emlékekre.

Elkeseredettségemben újra elmentem a temetőbe, hátha a sírjánál könnyebben vissza tudok emlékezni az utolsó hetekre. Leültem a sírral szemben lévő fa tövébe és csak néztem a sírkövet.

-         Matt, ha hallasz engem, kérlek segíts, küldj egy jelet, hogy hol keressem – szólaltam meg hosszas hallgatásom közepette.

El sem hiszem, hogy ismét egy halott emberhez beszélek. Sohasem hittem abban, hogy létezik túlvilág, de most, hogy közeleg a vég, szeretném remélni, hogy talán még is létezik, és akkor újra láthatom a családom. Nem mondom, hogy nem félek a péntektől, mert igen is félek sőt, rettegek, mert tudom, hogy számomra aznap véget ér minden, ha nem előbb, de ha csak arra gondolok, hogy van rá esély, hogy újra láthatom Mattet és anyát... Ez az egyetlen ok, amiért még nem menekültem el valahova jó messzire innen: a remény, hogy ha meg is halok, nem veszik el minden.

Gondolataim folyamát telefonom csörgése zavarta meg. A hívás ismeretlen féltől származott ezért csak többszöri meggondolás után vettem fel.

-         Halo?! – szóltam bele félénken.

-         Szia, Harry vagyok – szólt bele a hívó fél.

-         Szia. Miért hívsz? Mármint nem, mint ha zavarnál, csak érdekel… - magyarázkodtam.

-         Csak szeretném elmondani, hogy teljesítettem az ígéretemet, mindent elmondtam Niall-nek – mondta.

-         Oh… és, hogy fogadta? – kérdeztem kíváncsian.

-         Bedühödött, amiért én előbb tudtam róla, holott nem is bírjuk egymást, majd napokig levegőnek nézett aztán mikor nem talált téged otthon és meglátta, hogy a telefonjából eltűnt a számod, kérdezősködni kezdett, de nyugi, nem mondtam semmit – szögezte le.

-         Köszönök mindent! – hálálkodtam.

-         Találtatok már valami használhatót? – érdeklődött.

-         Nem, sajnos még semmit, de ne aggódj, azonnal szólok, mihelyst a veszély elhárult – biztosítottam.

-          Rendben, nekem most mennem kell. Szia – köszönt el, majd már le is tette.

Nem is időztem tovább a sírnál, hazamentem Adamék házába. Bementem a szobába, amit kaptam itt tartózkodásom idejére és sorra vettem minden emléket, amelyeket le is írtam egy füzetbe. Három órán keresztül próbáltam annyit kicsikarni magamból, amennyit csak tudtam, de egy idő után már nem ment, csak a rossz emlékek jöttek elő, amelyek olyan pontossággal elevenedtek fel bennem, mint ha csak most zajlottak volna le.  

Nem bírtam tovább elviselni ezt a sok emléket és mivel már későre is járt, lefeküdtem aludni. Sokáig csak forgolódtam, sehogy sem jött álom a szememre. Aztán végül az éjszaka közepén elnyomott végre az álom.

A régi házunkban voltam, de nem olyan romos és poros, mint most, hanem olyan, mint 12 évvel ezelőtt. A nappali közepén álltam, amikor megláttam anyát, amint a konyhából kilép. Olyan volt, mint régen. Hosszú barna haja fel volt fogva, hogy ne zavarja őt az otthoni munkában, felsőjén ott volt a folt, ami miattam keletkezett, mikor festettem, arca nem volt olyan megviselt és gondterhelt, mint miután Matt meghalt. Kimondhatatlan nagy örömmel töltött el, hogy ilyennek láthattam. De ő nem vett észre engem, egyszerűen átsétált rajtam, mint ha ott sem lennék.

-         Anya! – szólítottam meg, de meg sem hallotta.

Felment a lépcsőn, én pedig úgy döntöttem követem őt. A szobámba tartott. Ahogy közeledtünk az említett helység felé egyre hangosabban hallottuk ki a bentről jövő zajokat. Mikor benyitott a szobába Matt éppen az ágyon csikizte a hét éves önmagamat. Elmosolyodtam, ahogy magunkat néztem.

-         Matt, hagyd egy kicsit levegőhöz is jutni a húgodat – szólalt meg mosolyogva, ezzel magára vonva a jelenlévők figyelmét – tíz perc múlva vacsora, mossatok kezet és gyertek le – mondandója befejeztével visszament a konyhába én pedig ottmaradtam a szobában, hogy lássam, mi történik.

Matthew felkapta álombéli énemet a vállára és átvitet a saját szobájába, én pedig követtem magunkat.

-         Hunyd le a szemed – mondta Matt miután letette az ágyra. Hét éves önmagam azt tette, amit a bátyja kért tőle és türelmesen várt. Matthew odament a szekrényéhez és elővett egy plüssmedvét, majd a húga elé térdelt – Most már kinyithatod – szólította meg miközben maga elé emelte a plüss állatot. A kislány, azaz én, ujjongva ugrott bátyja nyakába.

-         Nagyon szépen köszönöm bátyus – hálálkodott/tam – De miért kapom, nincs szülinapom?!

-         Azért, mert szeretlek. De szeretnék kérni tőled cserébe valamit – komolyodott meg.

-         Mit szeretnél? – kérdezte/m.

-         Szeretném, ha ez mindig nálad lenne, ha nagyon vigyáznál rá, mert ez a medve több mint holmi plüss. Rendben?- kérdezte.

-         Rendben – ígérte/m meg.

Ekkor felébredtem. Már reggel volt. A nap hét ágra sütött odakint és fülledt meleget árasztott, amelyet a szobában is érzékelni lehetett. Az ember nem is gondolná, hogy már az október elejét tapossuk. De mikre is gondolok én most, mikor lehet, hogy megvannak a bizonyítékok. Ha tényleg a medvében van, akkor mindvégig nálam volt. Mindvégig itt volt a szemem előtt és még csak nem is gondoltam rá.

Kiugrottam az ágyból és odamentem az ablak melletti fotelhoz, amelyben a medvém csücsült. Felvettem onnan és lecsörtettem vele a konyhába. Elővettem az egyik fiókból egy kést és felvágtam a hasánál. Sajnáltam, hogy ezt kell vele tennem, de ha tényleg ebben van, akkor megéri. Mihelyst végigvágtam „elhajítottam” a kést és elkezdtem kiszedni a bélést.


Ui: Szerintetek Lori fenyegetője egy olyan személy lesz, akit ismerünk vagy egy teljesen idegen szereplő?